Magyar Hírek, 1989 (42. évfolyam, 1-24. szám)
1989-11-15 / 22. szám
34 VÁSÁROK ÉS VÁSÁROSOK kább az örök igazságkeresők és forrongok hazája ez a táj, bár a megye neve után békésnek kellene mondanunk. Endrődtől keletre már a Sárrét falvai következnek, középen a rangos gimnáziumot adó Szeghalommal. Északra pedig Mezőtúr, a Nagykunság mezővárosa a szomszéd. A település egy darabkája átnyúlik a folyó túloldalára. A legidősebbek rebesgetik, hogy régen a Hármas-Körös volt a nagykunok birodalmának déli határa a nép szemében. A túloldaliak szíve amazokhoz húzott, és ezt ki is nyilvánították a magas tetejű kunkalappal. Több se kellett ezeknek, ha ilyen kihívóan jelentek meg a kocsmában! íme a bizonyíték, hogy tájegységeink meghatározásában a tudományos értekezéseknél többet mondanak a legénykori fokosnyomok. Ma is ugyanott találjuk az endrődi vásárt, ahol évtizedek óta. Nagy szó ez, mert máshol modern házak foglalták el a szabad térséget, a sokadalomnak pedig még kijjebb jelöltek ki új helyet, ha el nem felejtődött. A népnyelv jó emlékező: bárhogyan is nevezzék hivatalosan, mindenhol vásártéri lakótelepnek mondják az új falu-, vagy városrészt. A sátorok között állandó tájékozódási pontokat adtak az évtizedek óta ugyanarra a gyepdarabra visszatérő idős mesteremberek. Tegyünk egy képzeletbeli sétát, visszaidézve a 70-es éveket, amikor még közöttünk voltak! A túri Pintér késes, meg a ványai Kovács kalapos nélkül tán meg se tartották volna az endrődi vásárt. A szintén dévaványai Kovács Dezső kovácsmester a kaszakalapács és a kaszaüllő készítésére szakosodott. Híre kelt gyártmányainak az egész Alföldön. Még Szatmárban is úgy mutogatta a KD-vel jelölt szerzeményeit egy parasztember, hogy az „világhírű”. A gyerekhadnak kínált olcsó vásárfiát a sok cukrász. Csak tőlük lehetett kapni csavaros hosszú cukrot, a fekete bocskorszíjra emlékeztető „kancsikát”, a párna alakú régies édességek válfajait. Törökmézet se árultak máshol. Az eredeti ízét csak a legvénebbek tudnák felidézni. Élt ugyanis a faluban igazi török cukrász, aki csak törve beszélt magyarul, és szép lánya volt, Abdul Aranka. (Jómagam már csak Kadri Iszmail Dag boltját láttam Csabán, diákkoromban.) A ruhások tájékán rongyszőnyeget kínáltak. Ügyesek ebben a falu öregasszonyai, akik a mintázatok ötletességével már-már a népművészet határát súrolják. A régi háziszőttesek viszont az ócskások kezére kerültek, pedig azokon tárul fel a népi motívumkincs archaikus rétege. A mutatványosok közül a céllövöldések bizonyultak kitartónak, de elmaradoztak a körhintások. Rég a fáskamrába került az a szerkezet, amit a legszegényebb lurkóknak találtak ki. Ha a motor helyett ők mozgatták, végül beülhettek egy fordulóra. Nem is ezen a vidéken járnánk, ha nem találkoznánk a közeli Békés városának híres kosárfonóival! Egyik kelendő holmijuk a fűzfavesszőből font csirkeborító, ami a víztől távoli országrészekben ismeretlen. Az egyik tavaszi vásárban történt az eset, amikor garmadával árulták ezeket. Egyszer csak az egyik bámészkodó odalépett a kosárfonómesterhez és riadt hangon figyelmeztette: „Tegye el gyorsan a tapogatóit, jönnek a rendőrök!” Messzi tájak szülötte lehetett, mert - mint kiderült - a borító udvarbeli alkalmazásáról nem tudva, orvhalászszerszámnak vélte a kétfelől is lyukas vesszőkasokat. HAJDÚNÁNÁS A legészakibb hajdúváros elkülönül a többitől. Csak egy apróság: Mihalkó mestertől - aki balmazújvárosi kalaposműhelyéből az egész Hajdúság és a széles Hortobágy pásztortársadalmát ellátta fejfedővel - a nánásiak két centivel szélesebb karimájú gulyáskalapot rendeltek. Nyilván ez volt a kikötése az itteni csikósoknak is, de őket a mester uram elfelejtette megemlíteni. Hortobágy-szerte szentségtörés lenne a ménesek őrzőit nem előre sorakoztatni, de Nánáson más a rend, ott a gulyást övezi a legnagyobb tisztelet. Ki látott olyan magyar parasztembert, aki a lova helyett a teheneire, ökreire a büszke? Pedig a nánási ilyen! Irdatlan marhaállomány legelészett a környező pusztákon az elmúlt századokban. Talán Bocskai marhahajcsárainak vére munkált bennük, hogy ekkora hajlandóságuk volt a villás szarvúakhoz? Errefelé még a század elején is töretlenül népszerű volt - az őstulok küllemét őrző - szürke marha. Most pirostarkákat nevelnek a nagy határú város külső legelőin. Tavasztól őszig ez a fajta is jól bírja az istálló nélküli ridegtartást. Őrzőik, a „rideg” pusztai emberek fel-feltűnnek a vásár embertömegében. Miután megvették a kinti élethez valókat, a gyerekekre is gondolnak, akiket - bár itt is tanulhatnának eleget - a szerdai napon nem engedik ki az iskolából. (Hajdúnánás vásárja mindig szerdára esik.) Kedves ajándékot kínál a debreceni mézeskalácsos, de lehet válogatni az idős falusi játékkészítő kisiparosnál is. A bumfordi bájú fa hintaló, kiskocsi és a tologatós játékok válfajai generációk előtt is ugyanilyenek lehettek. A pénztárca vastagabbját az állatvásárra tartogatják, mert azon a térfélen adják a kötőféket, lószerszámot, vagy a pányvának való kötelet, amit filmélményeik után lasszónak mondanak. Ellépnek a cédulaház előtt. A több oldalról is vaskos tomácoszlopokkal körülbástyázott sajátos építményt - amíg bele nem költözött egy libatenyésztő vállalkozó - a vásári „adminisztráció” céljaira használták. Itt kellett a helypénzt fizetni, és ebben írták át a jószágok tulajdonjogát, a „passzust”. Mindig népes ez a hajdúsági állatvásár. A nagy jószágok adása-vétele annak is esemény, aki nem részese. Még az üres zsebű nézelődők is alaposan végigmustráljak a felhajtást, és szakszerű listát tudnak mondani a választékról. Körbeállják az alkudozókat a legszebb csikónál. Beszédtéma lesz ez a következő vásárig - amiből, a nánásiak bánatára, csak három van egy esztendőben. PÉCS Itt csak harminc pihenőnapot kap az agyontaposott vásártér.
