Magyar Hírek, 1989 (42. évfolyam, 1-24. szám)

1989-11-15 / 22. szám

HAZAI KÖRKÉP 35

Eladó a borjú

Minden hónap első vasárnapján a fél országból sereglenek az árusok, a kis- és nagypénzű vevők és a turisták a pécsi vásárra. A távoli megyékből már előző este elindulnak telitömött autóikkal az árusok, hogy időben sátorhelyet foglalhassanak. A népművészeti értékű kerámiákra vagy a használt cikkesek fertályán remélhető más régiségzsákmányra vadászó pestiek is megalszanak valahol a reggeli támadás előtt.

Korunk vására ez is, tendenciát mutató. Míg a viszonylag érintetlen parasztvásárok a népi kereskedelem okos célszerűségét őrzik, ez a tarka sokadalom, bizony, afféle tülekedés. Még szerencse, hogy az árusok csalhatatlanul meg tudják állapítani, kiben mi rejtezik. Régi vevőiket annak a rendje-módja szerint kiszolgálják, nem sokat foglalkoznak a bámészkodókkal, és jó árat kémek a rácsudálkozóktól. így

lehet az, hogy Pécsett kétféle ára alakul ki annak a portékának, ami - eredeti szerepét elvesztve - a városi gyűjtő lakásdíszévé válhat.

Nem értette eleinte az újfajta vevőáradatot az a klumpafaragó bácsika, aki a baranyai német nemzetiségű falvak valamelyikében fabrikálta a már feléjük is alig használatos facipőt. Farkas

József bocskorosmesternek pedig új szakmai felvirágzást hozott a pécsi vásár. A hatvanas években ugyanis végleg elköszönt az utolsó igazi vevőjétől - az idős parasztembernek még a nevére is emlékszik. Attól kezdve már csak a délszláv népi együttesek akadozó megrendelései csurdogáltak a számára. Már majdnem átkeresztelkedett papucsosmestemek, amikor a városi Fiatalok felfedezték ódivatú lábravalóit.

*

A végére értünk vásárnéző kőrútunknak. Általa egy korszak tükörképe rajzolódott ki egy olyan országban, ahol a modernizálódással és városiasodással összefonódva még mindig ott munkál a mi térségünket meghatározó paraszti kultúra. Nem is lehet látni ilyen vásárokat sehol máshol.

írta és fényképezte: KUNKOVÁCS LÁSZLÓ