Magyar Hírek, 1989 (42. évfolyam, 1-24. szám)

1989-11-15 / 22. szám

/«„HISZEN MAGYARNAK SZÜLETTÜNK . . .!” KILÁTÓ A nyugaton működő Magyar Cserkész Szövetség ügyvezető el­nöke, Bodnár Gábor egyházi ve­zetőket kért meg, segítsenek a ha­zai „vendégcsapat” összeállitásá­­ban. Vastól Szatmárig az ország minden része képviselve volt; jobbára fiatalok és jobbára pa­pok, teológusok által. A költsége­ket teljes egészében a (nyugati) Magyar Cserkész Szövetség állta. A táborban tanító tisztek azon­ban - véletlenül derült ki, ezt ők nem tartották említésre méltónak - fizettek az ott-tartózkodásért. A negyvenes évei elején járó Görbe László atyától, a budapes­ti Piarista Gimnázium matemati­ka-fizikai tanárától, a 2. Sík Sán­dor Cserkészcsapat parancsnoká­tól kérdeztem: mit kapott a fill­­more-i táborozástól? - Élményt. Elsősorban nem a lexikális tudás miatt volt érdemes itt töltenem két hetet, hanem azért, mert oly mélyen áthatott bennünket a cserkészkedés gondolatisága. Erővel, bizodalommal töltekez­­hettünk fel atekintetben, hogy a cserkészet újra a magyar szellemi élet számottevő tényezője lehet, hogy cserkészkedésre igenis szük­ségük van azoknak, akik hitüket, magyarságukat mélyebben akar­ják megélni. Itt most találtunk egy útjelet, ám az út felfedezése ránk vár. Mondták is sokszor ta­náraink: ez a ti dolgotok lesz ott­hon. És valóban: nem kerülhet­jük el, hogy megvívjuk a saját harcunkat a cserkészmozgalo­mért ... Se szöggel, se vésővel „Azt figyeljük, mit tenne a gye­rek a maga feje szerint, és ezt te­relgessük aztán jó irányba. A munka alapja: a gyerekekbe ve­tett bizalom” - mondta Bodnár Gábor a magyarországi tisztjelöl­teknek tartott egyik előadásában. Újból és újból szembesültem e könnyen lefektethető, ám annál nehezebben megvalósítható igaz­sággal^ miközben próbáltam el­igazodni a különböző táborok vendég számára nem egykönnyen áttekinthető rendjében, gyakran autóstoppal utazgatva a hatalmas cserkészparkban egyik táborból a másikba. És nem tagadom: ámul­doztam. Amit a két nap emléke­zetembe sütött: jókedvű, szívesen dolgozó és tanuló fiatalok, derűs arcú, tekintélyüket nem „tanárko­dással” megteremtő felnőttek, felhőtlen derű. Holott a vizsga csak tetézte a nap mint nap kö­vetkező próbatételeket. Az őrsve­zetőknek például a forgószínpad­­szerű képzés és vizsga cserkésztu­dományokból; a kötéllel való csomózás-rögzítés fortélyai, tájé­kozódás, sípjelek, tűzrakás, tá­bortűzi műsor és huszonnégy órás túra a vad természetben, sü­tés-főzés tarisznyából, alvás a szabad ég alatt. A segédtisztnek készülő ifjaktól már elvárják a legteljesebb önállóságot - tábo­ruk az utolsó csomóig az ő mun­kájuk, főzniük is maguknak kell, s a magyarságismeret már emlí­tett magas szintje ugyancsak kö­vetelmény. Cserkésztisztté pedig csak magyar történelem és iroda­lom érettségivel avathatják az if­jakat. Az egyik segédtisztnek készülő leányőrs rizses húst főzött ebéd­re, desszertnek pedig főtt kukori­cát tálalt, amikor Bodnár Gábort látta vendégül. Bár az ebédnek vizsgaíze nem volt - annál in­kább ugyancsak magyaros -, a meghívás nem puszta udvarias­ságból történt: hiszen a leányok­nak (amint persze a fiúknak is) a főzésben való jártasságukról is számot kell adni. És természetes, hogy a négy leány állította föl a fenyők alján megbúvó sátrakat, keresett ágasfának valót, alakítot­ta lakályossá a „körletet”. Amint az sem csoda - csak a civil ide­gennek - miként kötöztek hulla­dékfából - mert az élő fát nem szabad bántani - asztalt, az asztal két oldalára ülőalkalmatosságot, mégpedig olyat, amely háromne­gyed mázsámat nyugodtan elvi­selte. Összeszegelni sem lett vol­na csekélység mindezt, ám a cser­kész, ha erdőben lakozik, nem használhat oly természetidegen eszközöket, mint a szög vagy a véső. Megkérdeztem a négy lányt - az egyetemista évei elején járó Patay Zsuzsit, Vajtay Andreát, Bicók Boriskát, Dömötör Csillát -, hogyan lettek cserkészek, mi­ért, hogy a szabadidő eltöltésére kínálkozó oly bő választékból épp a cserkészkedést részesítik előnyben. Akár kórusban is vála­szolhattak volna. Először is meg­nyugtattak, hogy azért másra is van idejük. Azután egymás után elismételték, hogy „a magyar dol­gokkal való foglalkozás” számuk­ra nem feladat, hiszen magyar­nak születtek. És nem tudnának cserkészkedésre vagy népi táncra, vagy más magyar ügyekre keve­sebb időt fordítani, mert ez azt je­lentené, hogy életük egy részét veszítik el. Mindannyian szinte belenőttek a cserkészetbe. Előd­jeik voltak a szülők vagy a na­gyobb testvérek. Vajtay Andrea például öt idősebb testvér nyom­dokában jár, legidősebb bátyja, István, Észak-Amerika cserkész­­parancsnoka. Hej, regö rejtem... Dömötör Gábor és felesége - Csilla szülei - a regös tábort ve­zetik. Ők is már Brazíliában let­tek cserkészek, és szívüket-lelkü­­ket teszik rá, hogy a cserkészke­désnek e sajátosan magyar, még a harmincas években szárba szökkent ága a nyugati magyar­ság körében is eleven maradjon. A fillmore-i regös tábor minden egyes napja az év egy-egy jeles napjává lépett elő: Szent Iván, Péter-Pál, Szent István, Luca... A sátrak előtti tisztást „dunántú­li” pléh-Krisztus vigyázta, s utol­só nap zsindelyt szegecselt az ere­deti minták után alakított-festett székely kapura Dömötör Gábor (civilben az IBM világcég brazí­liai képviselője), és Papp László, a nemzetközi hírű USA-beli épí­tész. Miközben pedig az augusz­tus 20-i misére készülő cifraszű­röket, pruszlikokat hímezték a sátrak előtt, zenés illusztrációk­kal kísért előadást hallgattak ar­ról, mi a különbség a népdal, a magyar nóta és a cigánydal kö­zött. A szomszédos Corvina tábor­ban - mi mást is tehetnének e va­laha indiánok lakta rengetegben - Móriczot, Madáchot olvasnak, a magyar képzőművészet nagyjait tanulmányozzák. Aki itt sikerrel helytáll - mutassanak még egy ilyen nyári tábort - egyetemi kre­­ditet kaphat. A táborzáró maska­rás összejövetelen természetesen

Next

/
Oldalképek
Tartalom