Magyar Hírek, 1989 (42. évfolyam, 1-24. szám)

1989-02-06 / 3. szám

lansági hisztéria, ezt követően éberségi kampányok uralkodtak el, s ezek a nemzetközi hatások - párosulva az illető ország vezetőinek szubjektív készségével - jó táptalajt biztosítottak arra, hogy a nemtelen indulatok, személyes ellentétek is felszínre kerüljenek, törvénysértő cselekedetekkel párosuljanak.

Az Államvédelmi Hatóságnál és jogelődeinél lezajlottak nem választhatók el attól a sztálinista politikai vonalvezetéstől, amely már a munkáspártok egyesülését megelőzően kitapintható, de különösképpen 1949 és 1953 között jelentkezett és a hatalmat fokozatosan kisajátította. Rákosi ekkor egy ideig nemcsak a párt, hanem a kormány első embere is volt. Az MDP vezetőjeként ő irányította az államvédelmi szervek munkáját, az MKP idején Rajk belügyminiszteren keresztül, majd részben közvetlenül, részben Farkas Mihály közvetítésével, aki utasításait, megbízatásait sokszor személyesen vitte a politikai rendőrségre. Az ÁVH felügyeletét Rákosi 1951. április 20- tól minden vonatkozásban kisajátította. A Rajk-ügy alatt létrejött és a legjelentősebb államvédelmi ügyekben intézkedő „trojka” (Farkas Mihály, Gerő Ernő, Rákosi Mátyás) vezetője volt.

Az ÁVH-nál történtek vizsgálata azt mutatja, hogy igen szoros kölcsönhatás érvényesült a Rákosi-csoport és az ÁVH általa irányított, s a parancsokat vakon teljesítő tagjai között. Hol az államvédelmista, saját kezdeményezésű, provokált akciók váltottak ki politikai, felső szintű, súlyos következményekkel járó döntéseket, hol pedig a politikai utasítások alapján foganatosított intézkedések vezettek a politikai gyilkosságokhoz.

Nem fogadható el az a későbbi államvédelmista magyarázat, amely szerint a politikai rendőrség és jogutóda mindent pártutasításra tett. Vizsgálati munkájukban a kérlelhetetlenség uralkodott el, minden őrizetbe vett személyt „ellenségesnek” tekintettek, s úgy is bántak vele.

Már az 1945-1949 nyara közötti politikai perekben hozott ítéletek is ingatag alapokon álltak, s az ítéletek jóval súlyosabbak voltak, mint az esetleg elkövetett bűncselekmény. Az 1930-as évek ún. „moszkvai pereire” emlékeztető első ügy a Rajk-Brankov-per volt. A 32 ügyből álló komplexumban 93 személyt ítéltek el, 12 főt közülük a katonai bíróság. 15 főt kivégeztek, a többiek közül 9 főt kényszermunkára, 50-et fegyház-, míg 19-et börtönbüntetésre Ítéltek. A Csehszlovákiából Angliába került, továbbá a franciaországi és a svájci magyar kommunista emigráció tagjai mellett egykori spanyolországi interbrigadisták, a Rajk vezette BM számos munkatársa, az ún. jugoszláv csoport tagjai, valamint titkárnők, jogászok szerepeltek az elítéltek között. Elválaszthatatlan e persorozattól, hogy - különböző okokból - életét vesztette még további 11 személy, beleértve a meghasonlott, öngyilkosságot elkövető dr. Jankó Péter tanácsvezető bírót is.

A Rajk-pert nem szabad egységes egésznek felfognunk, hiszen három vizsgálati fázisa volt. Kezdetben kevesen tudhatták, hogy az ügy nem felel meg a valóságnak. Mintegy hat hétig eredménytelenül folyt a vizsgálat. Erre utalt 1949 decemberében Rákosi, amikor arról írt, hogy a „Rajk-banda megsemmisítése nem volt könnyű feladat. Különösen a kezdet kezdetén, amikor körvonalai nem bontakoztak ki, mi magunk is néha kételkedtünk egy-egy olyan gyanúban, mely számunkra nem látszott eléggé megalapozottnak.”

Tábornokok,

szociáldemokraták

Amikor Rákosi kérésének eleget téve megjöttek a Belkin altábornagy vezette szovjet államvédelmi tanácsadók, az általuk irányított ún. kettős kihallgatások eredményeként alakult ki a „tényállás”.

Ezt követte a per koreográfiájának kialakítása és betanítása. Rajk és társai politikai gyilkosság áldozatai lettek. A perért részben felelős magyar államvédelmisták egy részét és Farkas Mihályt később elítélték, a szovjet részvétel pedig - Hruscsov kérésére - évtizedekig kimaradt a különböző feldolgozásokból.

1950 után az állami, gazdasági, társadalmi, kulturális és tudományos élet számos területére terjedt ki az ÁVH túlhangsúlyozott figyelme. S a Rajk-pert hamarosan az ún. Standard-ügy követte,

amelyben újabb két főt ítéltek halálra és végeztek ki. 1951 nyaráig,

Grősz József kalocsai érsek és társai törvénytelen meghurcolásáig, újabb nagy nyilvános perre nem került sor. Viszont titokban megtizedelték a legfelsőbb katonai vezetést, s két perben 15 főt ítéltek halálra; közülük 9-et, Sólyom László vezérkari főnököt, valamint tábornok- és törzstiszt társait kivégezték. A tábornoki perekben további 26 kényszermunka-büntetést, 13 fegyházbüntetést hirdettek ki, egy fő életfogytiglani börtönt kapott.

Á tábornokokkal egyidőben vették őrizetbe azokat a szociáldemokratákat, akiknek zöme az egyesülés híve volt, mi több, annak létrejöttében tevékeny részt vállalt. Ekkor tartóztatták le azokat a szociáldemokratákat is, akik ha nem is értettek egyet a munkáspártok fúziójával, de nem voltak a rendszer ellenségei. 1950-1952 között három szociáldemokratát ítéltek halálra, de életben maradtak. Lefogásuk, elítéltetésük csapás volt a munkásegységre, s évtizedekre beárnyékolta a nemzetközi szocialista mozgalomhoz fűződő kapcsolatokat. A legjelentősebb szociáldemokraták elleni perekben - 1950- ben - 66 fő közül 60 személy tíz évre szóló vagy azon felüli fegyházbüntetést kapott, a többiek kevesebbet. Az 1952-es tömeges ítéletek zöme is súlyos volt.

1950 őszén őrizetbe vették az ÁVH vezetőjének helyettesét,

Szűcs Ernő ezredest és társait.

Szűcsöt testvérével együtt agyonverték, s később az üggyel összefüggésben további négy fő vesztette életét. Közülük senkit sem végeztek ki... Szűcs Ernő halálával olyan vezető távozott az élők sorából, aki a magyar államvédelmisták közül a legtöbbet tudta Rajkék, a tábornokok és a szociáldemokraták elleni ügyekről.

Sorsának alakulása nem véletlen.

1951. április 20-án dr. Zöltj Sándor belügyminiszter - miután végzett két gyermekével, feleségével és édesanyjával - önkezével véget vetett életének. Ezt követően őrizetbe vették a világháború előtt szerveződött Márciusi Front több tagját, valamint Kádár Jánost. A hazai illegális kommunista mozgalom vezetői közül egy főt ítéltek halálra, de Haraszti Sándor - akárcsak a szociáldemokrata Marosán György, Schiffer Pál és Czeiner Ferenc - életben maradt. A hazai illegális kommunisták közül nyolcat súlyos fegyházra, egyet börtönre ítéltek.

1953 januárjában letartóztatták Péter Gábort, az ÁVH vezetőjét és több társát, közülük végül 17 került bíróság elé. Az ügy a moszkvai cionista orvosper mintájára indult, végül - Sztálin ha- )V) lálát követően - már más cél! L—/~\/

9