Magyar Hírek, 1989 (42. évfolyam, 1-24. szám)
1989-09-01 / 17. szám
HAZAI KÖRKÉP 25 Művelődés maradványelven Gazsó Ferenc szociológus, egyetemi tanár - modern megjelenésű, elegáns, hófehér haja ellenére is fiatalos férfi - jelenleg a Marx Károly Közgazdaság-tudományi Egyetem tanszékvezetője, ez év tavaszáig művelődési miniszterhelyettes. A társadalmi, politikai reformok elkötelezett híveként ismerik. Elsők között hívta fel a figyelmet a magyar művelődésügy súlyos válságára, nem utolsósorban azzal, hogy kivált a tárca vezetéséből. Az oktatás, művelődés helyzetéről beszélgettünk.-Az elmúlt négy évtizedben több reformkísérletre is sor került a hazai művelődésügy területén. Professzor úr miben látja az okát annak, hogy ezek a kísérletek rendre kifulladtak?- A magyar oktatásügyben a reformok egyik típusa tulajdonképpen ötletszerű, voluntarista döntésekre épült, nem volt szakmailag megalapozott. Ezek többnyire rendeleti úton bevezetett változások voltak, és elég hamar kiderült, hogy megvalósíthatatlanok, illetve, hogy nem a szándékolt célok felé vezetnek. Ezeket az általában politikailag vezérelt reformokat, valamilyen politikai elképzelésből vezették le, mint például az 1961-es reform törekvéseit, benne az 5 + 1-es rendszert (heti öt nap elméleti, egy nap gyakorlati foglalkozás), amelynek semmiféle valóság talaja nem volt, a magyar hagyományokhoz nem igazodott, feltételei hiányoztak. A másik típusba tartozó reformok szakmailag helytállók lehettek volna, de a megvalósításukhoz szükséges feltételek nem teremtődtek meg és emiatt buktak meg. Ez különösen nagy figyelmet érdemel azért, mert a magyar oktatásügy negyven esztendeje tartó válságának tulajdonképpen az az egyik alapvető oka, hogy az oktatási rendszer fejlesztéséhez szükséges feltételek soha nem álltak rendelkezésre. Gyakorlatilag az az elv érvényesült, hogy az egész kulturális szféra, ezen belül az oktatás is egy maradványelvű támogatásban részesült. Mivel a nemzeti jövedelem nagy részét felemésztette egyrészt a grandiózus célokat követő iparfejlesztés, másrészt a ráfizetéses ipari termelés támogatása, ez a maradványelv súlyos helyzetbe hozta a kulturális szférát, általában a humán infrastruktúrát, de még a termelő infrastruktúrát is. Emiatt lehettek bár jó elképzelések, mint például a középfokú vagy az egyetemi oktatás nagyobb mérvű kiterjesztése a hetvenes években, de ezek a feltételek hiányán mindig megbuktak, elakadtak.-A kritikák legtöbbjében az is megfogalmazódik, hogy oktatási rendszerünk nem egy sokoldalúan képzett, autonóm, dönteni képes embertípust, hanem csupán speciális ismeretekkel rendelkező alattvalókat képez...- Bizonyos, hogy ez a kiindulópont elfogadható annyiban, amennyiben az egész eddigi társadalmi modellnek az volt a lényege, hogy az állampolgárt elsősorban végrehajtói szerepkörben képzelte el. Tehát nem szuverén, a társadalmi viszonyokat alakítani akaró és arra képes állampolgárok felnevelése volt a cél, hanem olyan állampolgároké, akik a kialakult társadalmi viszonyokat, a felülről meghozott döntéseket minden különösebb ellenállás vagy kritika nélkül elfogadják, ezek végrehajtására készek és képesek. Ez még önmagában véve nem okozott volna válságot az oktatásügyben, mert hiszen ha olyan a társadalmi rendszer, hogy a szigorúan centralizált pártállam keretei között egy szűk csoport kezében van a döntéshozatal s a döntések előkészítésének és a végrehajtás megszervezésének teljes feladatrendszere, és ez jól működik, akkor az emberek alattvalói szemlélettel ezt az egészet kritikátlanul elfogadják. Ez ment nálunk is mindaddig, amíg nem került válságba maga a szisztéma, tehát amíg ki nem derült, hogy ez sem gazdaságilag nem versenyképes, sem pedig a társadalomban meglevő értéktagoltságot nem képes kifejezni, ezért érdekkonfliktusok lépnek fel. Az iskolarendszerre pedig mindig az jellemző, hogy az iskola csak relatíve önálló, tehát gyakorlatilag mindig olyan, amilyen a külső társadalom, amelyik őt körülveszi. Tehát ha egyszer egy társadalom monolit berendezkedésű, akkor nyilvánvalóan ilyen az iskolarendszere is, és ennek megfelelő szocializációs mintákat követ. A probléma mindig akkor jelentkezik, amikor kiderül, hogy a hosszú távon is zökkenőmentesen működő rendszer egyszer csak elkezd zavarokkal küszködni, többé már nem tud a korábbi módon eleget tenni feladatainak ...- Tehát a hatalom nem tud a régi módon kormányozni...- Egyrészt nem tud a régi módon kormányozni, másrészt az emberek sem akarják, hogy a régi módon kormányozzák őket, és ekkor vetődik fel a változás szükséglete. És az a változás, amely ma napirenden van Magyarországon, messzemenően érinti az iskolarendszert is. Ez az oktatás szempontjából egy értékválságot, a szocializáció szempontjából pedig az eddigi minták elértéktelenedését jelenti. Valami másnak, teljesen újnak az életbe lépését igényelné, vagy igényli is, ami még nem alakult ki. Tehát ugyanúgy, mint a társadalomban általában, az oktatásban is kiélezett válsághelyzet van sok bizonytalansággal, útkereséssel és egyelő-
