Magyar Hírek, 1989 (42. évfolyam, 1-24. szám)
1989-01-22 / 2. szám
Szülőhelyem és bánataim földjén Volt kolozsvári hitközségem és az Asotiatia Romania meghívására feleségemmel Romániába utaztam, hogy Shavuoth ünnepét egykori templomomban töltsem híveimmel és tanítványaimmal, továbbá, hogy megtartsam előadásaimat a Tudományos Akadémián, Bukarestben. A washingtoni román követség által kiállított beutazási vízumom értelmében Románia bármely vidékét, városát meglátogathattam volna. Sajnálatomra nem tehettem, mert negyvennégy évi távoliét után, nosztalgikus érzéseim csupán egynéhány városba és bizonyos vidékhez vonzottak. * Szülőhelyem és bánataim földje: Erdély. Benne töltöttem gyermekkoromat, ifjúságom és meglett korom néhány esztendejét. Ezek azonban el nem mosódó, kitörölhetetlen élményeket hagytak maguk után. A bihari hegyek és erdők dús tájai, a Vlegyásza hófedte csúcsai, ahol ha dörgött és villámlott, számomra az a világ végét jelentette. Mártírhalált halt, mélységesen vallásos édesapám ilyenkor kinyitotta Beresith (Genesis) könyvének kilencedik fejezetét és felolvastatta velem a verseket, amelyekben Isten megígérte Noahnak, hogy nem borítja el özönvízzel többé a világot és a szövetség jeléül szivárványt helyezett el a felhők közé. Ez volt a vallásos ember villámhárítója, s nem amelyet Franklin Benjamin talált fel. Magam előtt látom a megáradt Körös patak agyagos, barna színű, tajtékzó hullámait, amelyeknek hátán gyökerestől kitépett fák serege úszott, bútordarabok és minden, amit útjában talált. Vaskoh volt a község neve (valószínű a vaskohóról kapta nevét- a bihari hegyekben vasat, rezet és amint hallottam, ma urániumot találtak), ahol gyermekkorom esztendejét töltöttem két Fiútestvéremmel együtt. Vas^ úti végállomás volt. Végtelen örömöt találtam a befutó „tüzes ló”, a mozdony hatalmas prüszkölésében. Nem csodálkozom tehát, hogy Giorgio de Chirico a szürrealista, görög festő, vasúti mérnök fia, nem egy festményének hátterében füstokádó vasúti mozdony képét festette meg. Vaskohról még sok mondanivalóm volna, többek között, hogy az antiszemitizmus dühét ott ismertem meg először, amikor az állami elemi iskolában, mint egyetlen zsidó, kitűnő „áldozat” voltam a román parasztgyermekek kezében. Szüleim át is vittek a helybeli római katolikus iskolába, mit sem törődve azzal, hogy a tanterem falán kereszt volt. A gyermek élete, nevelése fontosabb volt számukra mindennél. E vidék természeti szépségének varázslata megejtett és évtizedek múltán sem fakult. Ha Vaskoh megnyitotta nekem a „Zauberberg”-ek, a Varázshegyek csodálatos világát, akkor a hozzá legközelebb fekvő város, Nagyvárad, a „Holnap Városa”, a „Pece-parti Párizs” elindított egy nagyobb világ felé. 18 Az 1920-as években, az első világháborút követő korszakban kibontakozó, pozitív zsidó magatartás rányomta bélyegét az erdélyi zsidóságra. A nagyváradi zsidó polgári iskola tanulója lettem. Most, hatvanhét esztendő múltán újból Nagyváradon jártam. Kerestem a múltat, a Zárda utcán a zsibongó templomudvart, a vizsnici rebbe udvartartását, Kecskeméti Lipót főrabbi Szacsvai utca sarkán lévő lakását a pipatóriummal, a Zöldfa utcai bodegát, ahol a „napokat evő” zsidó diák egyszer egy héten ebédhez jutott. Kerestem magamat, lépéseimet egy letűnt időben és lesújtó, szomorú kép tárult a múltat fürkésző szemeim elé... Antoine Watteau, a XVIII. században élt francia festő „ Fétes Champétres” (Falusi ünnepek) című képe illusztrálhatná legjobban a romániai utamon átélt érzelmeket. Watteau e képén a valóság elmúlását hozza elénk. Kertben álló szobrok szétmállását rajzolja, amint a borostyán is, amely az idők folyamán belepte a szobrok törmelékeit, szintén elfonnyadt. Rothadás, pusztulás, elmúlás mindenütt. A múlt, a jelen, a kérdéses jövő mintha kéz a kézben, egymásba karolva menetelnének a megsemmisülés felé. Illúzió-e vagy valóság, amit magam előtt láttam Romániában, Erdélyben fél évszázad távlatából? Egy megsemmisített zsidó világ bontakozik ki a látogató előtt. Nem a Watteau által megfestett lassú, a természet törvényei által megszabott elmúlás, hanem egy természet- és törvényellenes, embertelen kiirtás nyomai tárultak elibénk, amint jártuk az egykor virágzó, eleven életű zsidó községeket. Egy „totalitárius-demokratikus országban” jártam, ahogy Talmon, a Fiatalon elhunyt hírneves történész, a héber egyetem professzora nevezte e politikai formációkat. A Ceaugescu államfő által beindított iparosítási folyamat jelei láthatók mindenütt. Gyárak, vízierőművek, földalatti vasutak, városrendezés nyomai láthatók Bukarestben és vidékén. Az iparosításhoz felvett kölcsönök visszaFizetése és az ebből származó nehézségek hatalmas erőfeszítéseket kívánnak az ország lakosságától. Nap mint nap láthatók ennek jelei. Emberek kora reggel már sorban állnak, hogy élelmet szerezzenek. Románia, amely egykor a mezőgazdaság „gán édenje” (paradicsoma) volt és piacain hegyekben álltak a mezőgazdaság termékei, ma szűkében van a mindennapi ellátáshoz szükséges élelemnek. Az úgynevezett „Free Shop”-okban turisták külföldi valuta ellenében beszerezhetnek luxuscikkeket (kávét, szalámit, sajtféléket, italokat, illatszereket, cigarettát), amelyeket azután készséggel bocsátanak rokonaik, ismerőseik rendelkezésére. Romániában, amely „hintapolitikát” folytatott ugyan, és nem adta be derekát a nácik követelésének, hogy zsidó lakosságát deportálja, mintegy 300 ezer zsidó vesztette életét a Bukovinában, Beszarábiában, Transznisztriában elkövetett pogromok, gyilkosságok következtében. Ki tudja elfelejteni a bukaresti háromnapos vérengzést, a ia§i „halálvonatot”? Zsidó emberek vére patakokban folyt a légionáriusok, no meg a román katonaság által elkövetett bestialitások következményeként. Romániában az antiszemitizmus nem kereste a „tudományos” teóriákat. Enélkül, ösztönösen vették kezükbe a kaszát, a fegyvert, hogy ártatlan zsidókat öljenek. Mindenesetre az 1940-1944-es esztendőket Romániában mintegy 300 ezer zsidó élte át megsebzetten, feldúlva, betegen, mindenéből kifosztva. Természetes volt tehát számukra, hogy Izraelbe mentsék át magukat és ott folytassák életüket. Hiába kerestem Bukarest Dude§ti és Vacare§ti negyedeiben zsidókat, eltűntek még az utcák is a városrendezés következtében. Elhagyott zsidó templomok, mint szomorú sírkövek eltűnt zsidó gyülekezeteknek, állnak emlékéül. Bukarestben a Choral templomon kívül még két templomban folynak istentiszteletek. Az egyik nagy templom zsidó múzeumként szolgál. Hiába kerestem benne valami ereklyét az erdélyi zsidó hitközségek múltjából. A nagykárolyi és a nagyváradi ortodox templomok kis makettjein kívül semmit sem találtam. Érdeklődtem a gyulafehérvári értékes pinkász (jegyzőkönyv) után, amelyről dr. Eisler Mátyás volt kolozsvári főrabbi értekezett nem egy dolgozatában és amely az erdélyi zsidóság történelmének egyik legértékesebb dokumentuma. Fájdalmamra, senki sem tudott felvilágosítást adni róla. Kár, hogy a kolozsvári (Pap utca) ortodox templomból pászkagyárat csináltak. Jobb lett volna, ha belőle is zsidó múzeumot csinálnak és összegyűjtik benne az erdélyi zsidóságra vonatkozó emlékeket. A regáti zsidóságnak nemcsak Bukarestben, hanem Jassiban is állítottak fel múzeumot. Csupán Erdély nem érdemelte meg: * Ma összesen 20 ezer zsidó él Romániában. Közülük 10-12 ezer a fővárosban és a többi vidéki városokban. Brassóban 350 (köztük néhány gyermek), Kolozsvárt és Nagyváradon 800 zsidó testvért találtam. A zsidó lakosság többsége 55-58 éves. Az öttízéves gyermekek száma kb. 1000, akik főleg Bukarestben találhatók. A romániai zsidóság napjai meg vannak számlálva. Jelenlegi életükön az amerikai Joint Distribution Comittee (Joint) igyekszik segíteni. A zsidó lakosság 35-40 százaléka szociális segélyben részesül. Kóser éttermeket találtam Bukarestben, Brassóban, Kolozsvárt és Nagyváradon, amelyekben összesen 1500-an jutnak naponta (szombat kivételével) kitűnő, bőséges ételhez. Az erdélyi hitközségek elnökei Roth Tibor (Brassó), dr. Kertész Miklós (Kolozsvár) és dr. Fried Ernő (Nagyvárad) felelősségteljes, áldozatos és odaadó munkát végeznek, hogy a zsidó élet pislákoló mécsesét valahogy még ébren tartsák. Kulturális élet terén a Federatia Comunitatilor Evereesti (Zsidó Hitközségek Országos Szervezete) vezetősége az erdélyi zsidó hitközségekről valahogy megfeledkezik. Mintha Ámosz próféta szavai váltak volna valósággá: „Lesz majd idő - szól az Örökkévaló -, amikor éhség lesz az országban, de nem kenyérért való éhség, sem szomjúság vízért, hanem a vágy Isten tanítását hallani.” A Federatia tudomásom szerint a New York-i Memorial Foundation for Jewish W
