Magyar Hírek, 1989 (42. évfolyam, 1-24. szám)
1989-01-22 / 2. szám
A nagyváradi zsinagóga a Körös-parton FOTÓ: BALÁZS ÁDÁM Culture-tól évi támogatást kap. Legutóbb 60 ezer dollárt kapott kulturális célokra. 1987- ben Kolozsvárt összesen egy előadás volt. Dr. Neuman Ernő temesvári főrabbi egymaga képtelen megbirkózni e nagy feladatokkal és tudom, hogy a bánáti és erdélyi hitközségeken kívül még regáti községekbe is eljár. Kár, hogy dr. Jólesz Károly főrabbinak ott kellett hagynia állását. Dr. Rosen főrabbi ellene van annak, hogy a kolozsvári templomban a magyar nyelvet használják, sőt ajánlatosnak tartja, hogy az ottani kóser vendéglőkben étkezők is igyekezzenek más nyelvet használni, mármint nem a magyart. Horribile dictu! Megtekintettem a templomokat. A brassói és a kolozsvári „Mártírok temploma” rendezett állapotban vannak. Nem így a nagyváradi nagy ortodox (Zárda utca, amely most a megboldogult Fuchs Mór főrabbi nevét viseli) templom, amelyben diákkorom idején imádkoztam, Riff főkántor és kórusa énekét élveztem. A Sasz Cherva templom, amely a nagy templom közvetlen közelében van, szolgál mindennapi imádkozásra. Kecskeméti Lipót Zion templomába be sem tudtam menni. A kupola, magasan kiemelkedik, mintha szeretne elgurulni a Rulikowszky temetőbe, dr. Kecskeméti főrabbi sírja mellé. Olyan árva és elhagyatott! De ott sem találna megnyugvást, mert Kecskeméti Lipót sírját is feltörték. Aranyat, ékszereket kerestek egy olyan ember sírjában, aki egész életében kerülte a materiális értékeket. Kis páncélszekrényében a prófétákról írt dolgozatainak kéziratát őrizte. Nagyvárad képe megváltozott, mint sok városé. Az iparosítás, a lakosság megnövekedett száma rányomta bélyegét a városok életére. A belvárosok általában érintetlenek maradtak. A Zárda, Szacsvai, Kapucinus utcák környékén, ahol a gettó volt, minden megmaradt mint régen. Csupán a zsidók hiányoznak. Az ortodox polgári iskola épületében, ahol valamikor Bíró Márk igazgató vezetése alatt kiváló tanárok (Salzer Oszkár, Kupfer Jakab, Roth és Krausz) tanítottak, ma román állami iskola működik. Szerettem volna benézni a tantermekbe, ahol hatvanhét évvel ezelőtt magam is tanultam, de rajtam kívül álló okok miatt nem tehettem meg. Megálltam a bejárat, az ajtó előtt, amely ha annak idején reggel nyolckor becsapódott, bizony tanuló az épületbe be nem léphetett. Az udvaron, ahol a zsidó diákok százai labdáztak, ma a mártírok emlékére felállított emlékmű áll és nem zsidó tanulók rúgják a labdát körülötte. A vezetőség szeretné emiatt elhelyezni az emlékművet a templom másik oldalára, de Románia zsidóságának életében senki még a kisujját sem mozgathatja meg a főrabbi engedélye nélkül! Ő pedig ellenzi! Nézem a Bémer teret, ahol valamikor fiákerek álltak, a Szigligeti Színházat, ahol életemben először láttam színdarabot, elmentem a „Várba”, ahol labdázásban szétrúgtam az édesapám által újonnan vett cipőmet: a nagypiac (a Kurlander és Ullman épülettel, ahová vasúti szerelvény futott be az áruk sokféleségével), ma gyönyörű városliget. Nincs benne az a „ringel-spiel”, amely gyors körforgásával annak idején elszédített, de előttem van Nagyvárad, amelynek 30 ezer főnyi zsidóságából csupán nyolcszázan maradtak meg és ebbe a fájdalomba bele lehet halni. Kolozsváron is csupán 800 zsidó él. Valaha 18 ezren voltak. Bizony, megváltozott a város. Nemcsak külsőleg, de „belsőleg” is. Kolozsvár a vallásos zsidóság, zsidó kulturális és politikai élet központja - ma halott. Járom a várost gyalog, meg kocsin. Keresem testvéreimet, tanítványaimat, híveimet, a zsidó intézményeket, az iskolákat, a Jeshivát, a talmud-tórákat, a zsidó sportegyesületeket, a Haggibort, a Goldmark filharmonikus zenekart, a Paul Ehrlich orvosegyesületet, az Árvagondozót, Neuberger néni Nőegyletét. Elfújta őket a nácizmus vihara. Imitt-amott egy-egy épület, amelyben valamikor dinamikus zsidó munka folyt. Végigtekintek rajtuk és nem hiszem el, hogy valóságot látok. íme, itt a mozi, ahová Glasner Móse ortodox főrabbi nem habozott fényes nappal belépni és tanúságot tenni cionista világszemlélete mellett. Tette ezt szóban és írásban, hogy azután saját életével példázza. Elbúcsúzott községétől és allijázott. A Bánffy-palota udvarán volt egy másik mozi, ahol 1937 végén egy esős este Zeev Jabotinszky felgyúrt esőköpenyében állt a mozi vásznán kiterített térkép előtt és figyelmeztetett, hogy a „Varsó-Berlin-Bukarest-Róma négyzetszerű területről” meneküljünk, mert ég alattunk a föld. Másnap Jabotinszky elutazott és a zsidó üzletek újból kinyíltak. Az élet folyt tovább. Megállók Fadrusz János híres „Mátyás király” lovasszobra előtt és szeretném tőle megkérdezni, az igazságostól, hogy hol az igazság? Miért nem hallgatott Kolozsvár keresztény lakossága püspökének, Márton Áronnak a Szent Mihály-székesegyházban 1944. május 18-án elmondott bátor szónoklatára, amelyben felhívta őket, hogy ne bántsák a zsidókat. Miért adtak segítő kezet zsidók, ártatlan emberek meggyilkolásához? Ha a magyar lakosság ellenállt volna annak az egynéhány német és magyar hóhérnak, megmenthették volna polgártársaikat és saját becsületüket. De nem így történt! Nem kell elmenni Auschwitzig, hogy az ember sírjon a múlton. Elég, ha járja az erdélyi zsidó gyülekezeteket. Imádkoztam és sírtam a kolozsvári ortodox temetőben felállított mártíremlékmúnél. Ugyanakkor kocsival végigmentem a Magyar utcai református templomtól kezdve fel a Kövespad úton, a Feleki tetőnél elhúzódott egykori nemzetközi román-magyar határvonalig, hogy rekonstruáljuk azt a menekülési utat, amelyen keresztül az 1940-44-es esztendőkben sikerült zsidókat átmenteni Romániába! Jóleső érzés volt számunkra az a tudat, hogy nem ültünk tétlenül azokban a nehéz időkben, hanem igyekeztünk segíteni, menteni. Ugyancsak jó érzés volt együtt imádkozni híveimmel, tanítványaimmal az újjáépített templomban, amelynek romjai között megtalált és épen maradt „nér támid” (örökmécses) ég. S a szószékre lépve, fejem fölött éreztem melegét, fényét és a padok között ülő hívek szeretetét. Mielőtt elhagytam volna Kolozsvárt, kötelességemnek tartottam virágot elhelyezni prof. Hatieganu Emil volt román belügyminiszter sírjára és virágokat küldeni a helybeli katolikus plébánián keresztül Márton Áron püspök Gyulafehérváron lévő sírkövére. Hálámat és köszönetemet akartam ezúton is kifejezni segítségükért, bátor kiállásukért azokban a nehéz időkben. Bukarestben pedig felkerestem dr. Hossu Julin görögkatolikus kolozsvári püspök sírját, mert zsidók megmentésében nagy segítséget nyújtott és csak utólag tudtam meg, hogy bement az Iris telepi gettóba, nemcsak hogy tanúságot tegyen emberi magatartásáról, hanem hangot adjon elszörnyülködésének az ott látottakon. A zsidó nép nem feledkezhetik meg azokról a kevesekről, akik emberek voltak egy embertelen világban. Erdélyi városok látogatása után Bukarestbe tértünk vissza. A fővárosba vezető út a Predeali-szoroson, Braza, Ploegti mellett az 1944 májusában történt küldetésem egy drámai szakaszára emlékeztetett. Égett körülöttem a világ. Május 6-án egy szombati napon a Royal Air Force irtózatos légitámadást intézett a ploesti olajforrások ellen. Gyalog menekültünk bombatölcsérek között és próbáltunk kiszabadulni a veszélyes zónából. Micsoda játéka a történelemnek, hogy egy diktatórikus, zsidóellenes állam hajlandó volt kinyitni kikötőit és rajta keresztül zsidóknak, meghajszolt menekülteknek módot adni a menekülésre! Történelmi tény, hogy Románia „szemet hunyt” az 1936-1940-es esztendőkben zsidó menekültek százainak területén át történő futása felett. * Romániai látogatásom sok szomorúságot, fájdalmat okozott, de volt benne a győzelem érzéséből is. 1944 áprilisában egy Gestapotiszt parancsára négy óra leforgása alatt ki kellett ürítenem templomomat. A tóratekercseket imakönyvbe burkolva vittem biztonságosabb helyre. A padokat az elemi iskola épületében beszállásolt munkaszolgálatosok könnyekkel a szemükben cipelték ki a templom udvarára. Benzineshordók kerültek a helyükbe. Majd később a százéves, nagy múltú templomot felrobbantották. Minden összeomlott. Az épen maradt „nér tamid” (örökmécses) azonban újból fénylik, az eredeti tervrajzok alapján felépített templomban. DR. CARMILLY-WEINBERGER MOSHE volt kolozsvári főrabbi NEW YORK, USA 18
