Magyar Hírek, 1989 (42. évfolyam, 1-24. szám)

1989-07-28 / 14. szám

A HATÁR TÚLOLDALÁN 15 Mesél a Hargita Sütő András nem adhatott volna kifejezőbb címet megrendítő drámájának, mint az Advent a Hargitán. Az advent, az örömvárás, a várakozás, a türelem a hegyen élő ember életének meghatározója - hát még ott fenn a Hargitán! Ez a Kárpátokkal csaknem párhuzamosan vonuló, több mint 130 kilométer hosszú és 30 kilométer széles hegyvidék, amely Udvarhely és Csík között északról délre húzódik, a székely havasok legszebbike. „A Hargita központi ősatyja a Székelyföldet behálózó hegylán­coknak” - írja róla Orbán Balázs, akit hatkötetes, A Székelyföld le­írása című összefoglaló munkájá­ért méltán neveznek a „legna­gyobb székelyének. A Hargitáról mint valami köz­pontból vonulnak a hegysorok minden irányban, innen erednek a patakok, a drága ércek, a sudár fenyvesek, de a vihar és árviz, sőt gyakran a lavina is, ezért a széke­lyek szinte félő tisztelettel tekin­tettek fel rá. Sütő András említett drámája ezt a különleges hegyi világot rajzolja meg oly érzéklete­sen, hogy a hegyekhez nem szo­kott ember is bőrén érzi a jeges szelet, a recsegve-ropogva lezú­duló hógörgeteget, az összezárt, egymásra utalt emberek egymást segítő, s olykor pusztító, kiszol­gáltatott életét. A fa és az állattartás jelentette hagyományosan a székelyek megélhetési forrását, s ez szoro­san összekötötte őket a termé­szettel, a Hargitával, amelynek legelői nagyon alkalmasak a mar­hatenyésztésre. A havasalji fal­vakban pedig deszka- és zsin­delymetszéssel, kereskedéssel, a Homoród mentén mészégetéssel foglalkoztak. Most is megtaláljuk a havasi pásztoroknak otthont adó esztenákat, találkozunk a fa­rönkökkel megrakott lovas szeke­rekkel. A hosszú, nehéz tél ked­vezett a sajátos és gazdag székely népművészet ki virágzásának; ké­szültek a szőttesek, a cserepek, s főleg a míves megmunkálású fa­faragások. Azt mondják, hogy a székely bicskával a zsebében szü­letik, és igaz, hogy csak elvétve akad olyan közöttük, aki ne érte­né a faragás mesterségét. Ezért gyönyörködhetünk mindenütt a szebbnél szebb székely kapuk­ban, kopjafákban, haranglábak­ban, falitékákban, sulykolókban és más míves használati tárgyak­ban. Aki régi vándordiák módjára indul turistaútra, a kényelmetlen­ségek és a váratlan akadályok mellett olyan élményekkel és Ta­lálkozásokkal gazdagodhat, ami­re egyébként aligha van módja. Ezeknek a gyalogosan, teherautó tetején vagy éppen személyautón megtett vándorlásoknak köszön­hetem magam is a Székelyföld megannyi csodájának felfedezé­sét, s azt, hogy egy kicsit bepil­lanthattam az ottani emberek éle­tébe, s minél többször fordultam meg e tájon, annál jobban ragasz­kodtam hozzá. A Csíkszeredától nyugatra fekvő Tolvajos-hágó és -tető környékén többször is jár­tam, de a Hargita legmagasabb pontjára, az 1801 méteres Mada­­rasi-Hargitára sokáig nem tud­tam eljutni. Az ide vezető út nem­csak vadregényes szépségével bű­völt el, hanem a hágón felkapasz­kodva, a székelység viharos törté­nelmét is felelevenítette. A króni­kák az 1116. évi Olsava melletti és az 1146. évi Lajta menti csatá­ban említik először őket, mint akik a besenyőkkel együtt a ma­gyarság elővédjei voltak. Az Ár­pád-korban még az ország külön­böző vidékein, elsősorban a gye­­púvonalak közelében éltek. Er­délybe telepítésük valószínűleg összefüggött a 11. században megszaporodott besenyő támadá­sokkal és a magyar gyepűvonal­nak a Kárpátok vízválasztójáig történő kiterjesztésével. A bihari székelyek a 10. században az Er­délybe vezető utat őrizték. Belő­lük települt a 12. század első felé­ben a Maros-széki és az Udvar­hely-széki székelység. A határ vé­delmével megbízott székelyek nagy árat fizettek szabad kivált­ságaikért. Sokat szenvedtek a ta­tárok, majd a kunok támadásai­tól. Rengeteg monda fűződik Szent László király kunok elleni harcaihoz, hőstetteihez. Alig van olyan templom a Székelyföldön, ahol ne találnánk Szent László­­legendát ábrázoló freskót. A székelyek az idők során mindannyiszor fegyvert ragadtak, ha a szabadságjogaikat veszélyez­tetve látták. Mádéfalván például emlékmű tanúskodik a Siculicidi­­umról, a székely mészárlásról, az 1764. január 6-7-re virradó gyá­szos éjjelről, amikor halomra lö­vették a határőrvidék szervezését ellenző mintegy 200 székelyt. És bármilyen kirándulásra is indul­nánk, nincs olyan része a Szé­kelyföldnek, ahol ne találnánk például 48-as honvédemlékeket. A szabadságharcból a székelység alaposan kivette a részét. A Har­gita nyugati nyúlványai által al­kotott völgyteknőben, a Nagy- Küküllő bal partján épült város, Székelyudvarhely is tele van

Next

/
Oldalképek
Tartalom