Magyar Hírek, 1989 (42. évfolyam, 1-24. szám)
1989-07-28 / 14. szám
18 A HATÁR TÚLOLDALÁN ilyen emlékekkel. Mivel innen indultam a Madarasi-Hargita „meghódítására”, óhatatlanul felidéződtek bennem a dicső események. Ez a város a Székelyföld központja, a hajdani székely székek anyaszéke, mert itt volt a székelyek főkapitányának rezidenciája. 1613-ban Bethlen Gábortól kapta a Székelyudvarhely elnevezést. A székelyek hazaszeretete, elszánt bátorsága Petőfit is lenyűgözte, a köztük töltött idő több vers megírására ihlette. Legszebben talán „A székelyek” című versében örökíti meg őket. Gábor Áron a székelység tömegeinek mozgósításában látta a szabadságharc sikereinek zálogát. A céhes iparosok, kismesterek és munkások támogatásával kezdhette az ágyúöntést, lőszergyártást. Minden ház egy-egy műhelylyé alakult, az asszonyok odaadták összes réz- és cinedényüket, mentek salétromot ásni; a gyerekek golyóbist önteni. A székelyek lelkesedését bizonyítja a Székelyföldről ágyúöntésre átadott 313 harang, és persze az ellenséges túlerővel szemben végsőkig harcoló székely honvédek is. Székelyudvarhelyen most is úgy érezné magát az ember, mint néhány évvel ezelőtt - amikor még nem bolydult fel úgy a világ errefelé -, ha nem hallaná a suttogó híreket a bontásra ítélt ház öngyilkos lakóiról, a székely gyermekek magyarul nem tudó új tanítóiról, az eltűnt újságokról, könyvekről, ének- és tánccsoportokról. A Madaras-Hargita aljában fekvő Zsigmond-telepig kedves székely falvakon visz át az út. Bár innen is sokan elindultak már a határon túlra szerencsét próbálni, még mindig inkább azzal fogadnak: a két és fél millió magyar nem kerekedhet fel, nem hagyhatja itt ősei földjét, ne feledkezzünk meg hát róluk, miközben a menekülteken igyekszünk segíteni. Közben egyre nyomorultabb az életük, a munkalehetőségek szűkülnek, sokan ingáznak vagy olyan messze találnak munkát, hogy csak nagyritkán jöhetnek haza. A páratlan szépségű táj láttán újra és újra megfogalmazódik a keserűséggel vegyített kiáltás: egy keleti Svájc születhetne itt, ha... A Madarasi-Hargita kedvelt síközpont, 1720 méter magasságban, egy ősfenyves közepén áll a télen mindig zsúfolásig megtelő turistaház, amelyet még Kós Károly tervei alapján építettek. Előtte Szervátiusz Jenő szobrászművész két gyönyörű faszobra áll. Ez a terület egyébként az ország „első emberének” kedvelt vadászterülete, ami eléggé megnehezíti a favágók munkáját. A vadászatok alkalmával ugyanis kiürítik az erdőt, még a munkásoknak is el kell hagyniuk szálláshelyüket. Ezt azok a favágók mesélték, akik éppen a turistaház feletti erdőben döntögették a fákat, és lélegzetelállító ügyességgel hozták le a meredek úton a farönkökkel megrakott lovas szekereket. A turistaháztól pompás túrát tehetünk a Hargita legmagasabb pontjáig, ahonnan egyik oldalon a zordon Keleti-Kárpátok havas csúcsait, a másik oldalon pedig az Udvarhely környéki szelíd lankákat, a fel-fel villanó fehér templomtornyokat, kicsi falvakat láthatjuk. Nem felejtem a csúcson felállított kereszt mellett elmerengve üldögélő férfit és két kisfiút. A székely nehezen szólal meg, csordultig kell legyen a szíve, ha az idegennek is felszakad. Amerikába vándorolnak ki a rokonokhoz - hallom a vallomást -, s előtte el akartak búcsúzni az ősi Hargitától, amely annyira hozzátartozik a székelyek világához. Összeszorult a szívem, ahogy a két kis mokány székely fiúcskát néztem, akik oly sok társukhoz hasonlóan a föld másik végében keresik majd a szerencséjüket. A különbség csak az, hogy ők már nem tudnak visszatérni úgy az ősi földre, mint Tamási Áron regénybeli Ábele. ZIKA KLÁRA A SZERZŐ FELVÉTELEI TOMPA LÁSZLÓ Hogy görnyed, mint aki bűnt lakói, Az őszcibáha bús bokor! Az ágakról levert levelek A szélben föl- s le-kerengenek. Haraszt röpül, vén fűz nyikorog - Minden csupa gyász, por, pernye, romok. A végét várja minden e zord vidéken - Csak én nem! Én, amíg minden omlik, Összedől, Gyökereimmel e kopár fokon - Bús székely fenyő - megkapaszkodom, S állok, daccal, társ nélkül, egyedül. S míg havat dob rám, hóköpenyt, egy szeles nap, vagy egy vad éj, így biztatom magam: ne félj, te tovább tartasz, mint a tél! A gúnyos holdnak, mely nekem halált, s hasonlót emleget, így szólok: „Uram, láttam én már karón varjai eleget! Görnyedtem én még máskor is, némultan, hó és jég alatt - De törzsem, ágam akkor is, a hold alatt is zöld maradt. Kibírtam én már sok telet. Míg jöttek a jégtörő szelek, S gallyaimon, mint húrokon. Új fuvalmak zenéltek! így múlnak, újulnak évek... Én az időkkel bátran szembenézek!”
