Magyar Hírek, 1989 (42. évfolyam, 1-24. szám)
1989-04-17 / 8. szám
ERDÉLY MENEKÜL! Egy híres nagyváradi színielőadás plakátja díszíti szerkesztőségi szobámat. Tamási Áron „Ősvigasztalás” című drámájának ottani bemutatójáról hoztam, néhány esztendeje. A színlapon felsorolt színészek közül azóta nyolcán települtek át Magyarországra! A szellemi buldózerezés megszüntette a váradi és a debreceni színház cserekapcsolatát; a nagy múltú marosvásárhelyi Szentgyörgyi Színművészeti Intézet ma már csak évi három-négy hallgatót vehet fel. A kétmilliónyi romániai magyarság egyik legsúlyosabb gondja: az értelmiség menekülése. Újabban ismert művészek, írók, sőt lelkészek is „elhagyják a nyájat”. 1988. január elseje és 1989. március elseje között 14 013 ideiglenes tartózkodási engedélyt adott ki a romániai menekülteknek a magyar belügyminisztérium. Az engedély fél évre szól, de automatikusan meghosszabbítják és a világútlevélhez való úgynevezett „alanyi jogon” kívül mindenben a magyar állampolgárokéval azonos jogokat biztosít. A menekültekkel foglalkozó Állami Tárcaközi Bizottság titkára, dr. Albrecht László főtanácsos adatai szerint a menekültek 88 százaléka magyar, 7 százaléka román, 5 százaléka német. Többségük fiatal szakmunkás, az értelmiségiek száma ezerre, a kiskorú gyermekeké kétezerre tehető. A menekülteknek csaknem a fele - 5400 személy - útiokmány nélkül, nem egyszer életét kockáztatva, szökve érkezik. Bartis Ferenctől, a Rácsok között Romániában című megrázó erejű önéletrajzi munka szerzőjétől hallottam először, hogy ő tulajdonképpen emigráns. Az írótárs Bodor Pál, majd a legkülönbözőbb foglalkozású menekültek is megerősítették az első hallásra meglepőnek tűnő meghatározást: ők igenis emigránsnak tekintik magukat, akiket egy soviniszta diktatúra menekülésre kényszeritett. A rendszer demokratizálódása esetén azonnal visszatérnének Erdélybe, szülőföldjükre.- Minden vágyam, hogy még egyszer viszszajussak Váradra - vallja Nikolits Árpád újságíró is hogy végigsétáljak a Körösparton, a Zsinagóga mellett és kiülhessek a Színház elé a Bémer téren. Honvágyam van, annak ellenére, hogy talán csak gyermekkoromban éreztem magam olyan szabadnak és boldognak, mint most. Tavaly áprilisban jöttem át szívműtétre, meg hogy sajtó alá rendezzem az írásaimat. Az üres házak mind városra mentek című regényem hamarosan megjelenik a Sinus Kiadónál. Hogyan tudtam beilleszkedni? Miután bizonyítottam, hogy 30 évig nyomdászként dolgoztam, megkaptam az otthoninak megfelelő 3500 forint „betegnyugdíjat”. Ezt el is viszi az albérletem. Mégis elégedett vagyok, mert itt minden írásom megjelenik. Az alkotó embernek az a legnagyobb gondja, ha nem publikálhat. A fiammal együtt érkeztem Váradról. Őt korábban sehogy sem vették fel az egyetemre, később vagonkirakodói állásából is elbocsátották. Rettegett, hogy mint munkanélkülit elviszik valamelyik bányába dolgozni. Huszonhat éves korára úgy tönkrement, hogy remegett a keze. Innen Pestről azonnal továbbment a menyasszonyához, a Német Szövetségi Köztársaságba. így most már nem mehetek haza, mert számon kérnék rajtam, hogy miképpen juttattam ki őt az NSZK-ba. Hát így állunk: a fiam Németországban van, a lányom Váradon, én meg itt, egy harmadik országban... * Az áttelepülés gondjairól, az új egzisztencia megteremtésének nehézségeiről faggatom a marosvásárhelyi festőművészt is. Egy esztendeje érkezett feleségével, turistaútlevéllel:- A nevemet ne írja le, mert két kiskorú gyermeket hagytunk otthon. Aki nem élt Romániában, soha nem fogja megérteni, hogyan maradhattunk itt, a gyerekek nélkül. De velük együtt soha nem kaptunk volna útlevelet, és éppen miattuk jöttünk el. Hogy egyszer nekik boldogabb, emberibb életük lehessen, ha majd utánunk engedik őket. Most a barátaink vigyáznak rájuk. Elküldtük a szükséges papírokat. Akiket eddig a szülők után engedtek, mind magánúton intézkedtek. A Vöröskereszt által hivatalosan elküldött családegyesítési kérelmek válasz nélkül maradtak.- Szakmai körökben szívesen, jóindulattal fogadtak - folytatja. - A Zichy Álkotóközösség tagja lettem, az eladott képek arányában fizetnek. Jól keresek, igaz, fél év alatt többet festettem, mint otthon tíz évig. A feleségem is a Galéria alkalmazottja. Először albérletben laktunk, aztán Diósdon vettünk egy házat. Az eladó részletfizetést engedélyezett, csak mert erdélyiek vagyunk. A helyi tanács pedig kedvezményes kölcsönt adott. (Az Országgyűlés által megszavazott 300 milliós letelepedési alapot a tanácsokon keresztül juttatják el a menekülteknek.)- Odahaza negyven év is kevés volt a „beilleszkedésre”. Ügy éreztem magam, mint akit bevarrtak egy zsákba. Itt meg emigráns vagyok, száműzött... * Egy Fejér megyei kisvárosban, Bicskén munkásszállást tart fenn a romániai menekülteknek a református egyház. Mintegy 150 család lakhat itt ingyen, mindaddig, amíg munkába állásuk, lakáshelyzetük megoldódik. A bejáratnál egy Csíkszeredái székely kislány és egy szebeni szász fiú beszélgetnek éppen. A közös, közvetítő nyelv: a román. Á munkásszálló jelenlegi lakóinak zöme román nemzetiségű. Magyarul egyáltalában nem vagy keveset tudnak, így állást sem kapnak, különben is valamennyien Nyugatra akarnak jutni. Ez egyre nehezebb, hacsak nincs ismerősük vagy rokonuk valahol, aki befogadónyilatkozatot küld. A szászoknak könnyebb: a budapesti nyugatnémet követség előbb-utóbb mindenkinek megadja a vízumot. Ady Endre század eleji jövendölése (Levél Teutch barátomhoz) idéződik fel bennem: „Ön csakugyan szász... és nincs oka aggódnia, kedves barátom: önökre egy dús família, egy józan és erős birodalom vigyáz, s önökkel még akkor sem fog baj történni, ha a mostani felemás állapot a Föld ábrázatját sebekkel beszóró elvégeztetéssé robban...”- Hatéves házasok vagyunk, de először lakunk egy fedél alatt - mosolyog a bicskei szálló egyik lakója, Sejk István gyógyszerész. - Ötthon csak a hétvégeken találkozhattunk, feleségem ugyanis a szatmári takarékpénztárnál dolgozott, én meg a tasnádi patikában, jó hatvan kilométernyire. De ez még mindig sokkal jobb volt, mint az azt megelőző öt esztendő. Ugyanis miután 1977- ben elvégeztem a Marosvásárhelyi Gyógyszerészeti Egyetemet, öt évig Moldovában dolgoztam. Ä húgom két éve házasság útján, hivatalosan áttelepült Szolnokra, így tavaly szeptemberben látogató-útlevelet kaptam hozzá. Egy hétre rá a feleségem és a kisfiam, Elődke is megkapta az útlevelet. Amikor eldöntöttük, hogy nem megyünk vissza, megnéztem az egészségügyi közlönyt, hogy hol hirdetnek gyógyszerészi állást. Itt Bicskén kaptuk a legelőnyösebb ajánlatot, mert az állás mellé tanácsi lakást is ígértek, a feleségem pedig a tanácsi iktatóban kapott munkát. Hamarosan a lakást is megkapjuk. * Az egyházak a kezdetektől szívügyüknek tekintették a menekültek megsegítését.- Február elsejéig mintegy 17 millió forint 20
