Magyar Hírek, 1989 (42. évfolyam, 1-24. szám)
1989-01-09 / 1. szám
két, a természetet, a munkáját szerető ember sodró lendülete, szeme sarkában a csínytevő gyerek huncutságával. Amíg a fenyőerdőben megbúvó házhoz érünk, minden fontosat megtudok tőle. A Mittnorden-projektet vezeti, vagyis azt a munkát, amelynek keretében Svédország, Norvégia, Dánia, Grönland és Finnország együtt térképezi fel és foglalja össze Észak-Európa középső sávjának geológiai adatait. Munkahelye a helsinki Földtani Intézet és rengeteget dolgozik külföldön. A környezete is hasonlít rá: télikertjében szinte minden földrész „képviselteti magát”, felesége szerint nem tud úgy hazajönni külföldről, hogy valamilyen érdekes növényt vagy kőzetet ne hozzon magával.- A nemzetközi kapcsolatok nagyon fontosak - nevet jóízűen a házigazda. - De komolyra fordítva a szót, ugyanezt megismétlem, hozzátéve, hogy az első hely Magyarországé. A finn és a magyar Földtani Intézet közötti együttműködés serkentésén kívül igyekszem tudományos konferenciákat is szervezni. A kötődés természetes.- Ikertestvéremmel együtt jöttünk el 1956- ban. Az innsbrucki magyar gimnáziumban érettségiztünk, mindketten a Máltai Lovagrend ösztöndíjával tanultunk, ami hat évre megadta a biztonságot. Később Bécsben Tibor építészetet tanult, én geológiát. Az egyetemről diákcsere akcióval jöttem először Finnországba, s ezután minden nyáron itt dolgoztam. Jó terep volt ez a tanulásra, mert Finnországban úgynevezett őskőzetek vannak. Az egyetem elvégzése után kaptam állásajánlatot Ausztráliába, Kanadába, Finnországba, s én ez utóbbit választottam. Ugyanakkor az ikertestvéremet Dél-Afrikába hívták meg. Mi, akik azelőtt nem tudtunk meglenni egymás nélkül, a föld két végére kerültünk. Sárospataki Odüsszeusz Ha valaki meglátja az utcán az apró termetű, szerény ötlözetű Rácz Istvánt, amint elmaradhatatlan fekete aktatáskájával sietősen lépeget, nemigen fordul meg a fejében, hogy a finnek Állami-díjas tudósát, a híres művészeti fotóst, a magyarok egyik iskolaszervezőjét látja. Élete kész regény, tele izgalmas kalandokkal és rengeteg munkával. Barátai szeretettel feddik, amiért szinte mindent megvon magától. Ugyanakkor bőkezű mecénása a magyar és az erdélyi ügyeknek. Tavaly ünnepelték 80. születésnapját, amelyről a sárospataki öregdiákok köre is megemlékezett, mivel Rácz István egyik szervezője volt a sárospataki népfőiskolának, a szabadművelődési akadémiának és a művészotthonnak. Bámulatos a szellemi frissesége, a naprakészsége, pedig a látása nagyon megromlott, magnókazettán levelez magyarországi családtagjaival és barátaival.- Sárospataki Odüsszeusznak neveztem magam - óh, Homérosz nélkül nem lehet élni - teszi hozzá, de nem sokáig időzik ennél a témánál, a sárospataki diákévekről mesél. - Szegény diák voltam, ám a tanításból mindig összekuporgattam annyi pénzt, hogy nyáron külföldre mehessek nyelvet tanulni és bújni a múzeumokat. Eötvös-kollégistaként pedig a budapesti Szépművészeti Múzeumban volt a törzshelyem. Egy rövid beszélgetés persze nem alkalmas a teljes életút felvázolására. Csupán néhány jelentős életszakaszt, fordulatot idézhetünk fel.- 1939 januárjában kezemben egy kofferrel és nyakamban egy fényképezőgéppel érkeztem Finnországba. Első riportázsom olyan jól sikerült, hogy rögtön eladtam. Mindvégig szabadúszóként, több lapnak dolgoztam. így lettem - anélkül, hogy akartam volna - fotóriporter. A Karéliai háborúban 7 hónapot önkéntesként töltöttem a fronton, ott is állandóan fényképeztem, egy könyv született belőle. A feleségem is karéliai lány lett. Akkor még nem tudtam, hogy ő lesz az, aki teljesen Finnországhoz köt, hiszen később derült ki, hogy a magyarországi meleg nyarakat nem bírja. Mert Rácz István 1943-ban visszatért Magyarországra és leköltözött Sárospatakra, ahol Újszászy Kálmánnal, Szabó Zoltánnal háromhónapos népfőiskolát szerveztek. A Rákóczi-várban múzeum, művészotthon és népfőiskola működött. Amikor 1948-ban bezárták a népfőiskolákat, egy ideig még vezethette a művészotthont, aztán onnan is kitették. Egy parányi faluban tanítóskodott, innen szippantotta el Gulyás György a legendás békéstarhosi zeneiskolába. De ezt is felszámolták, így lett Rácz Istvánból a budapesti Kiadói Főigazgatóság lektora, fordítója és a könyvművészeti bizottság vezetője. Felesége betegsége miatt állandóan kérték az útlevelet, de csak 1956 decemberében kapták meg. Ekkor tértek vissza - most már végleg - Finnországba. Itt újból fotóriporterként dolgozott és elkészítette óriási sikert hozó albumait a finn középkori művészetről. „Egy idegennek kell idejönni, hogy felfedezze értékeinket” - mondogatták a finnek. A nemzetközi hírnevet a Svájcban töltött néhány év hozta, hamarosan a legkeresettebb művészeti fotós lett. Több mint 20 könyve látott napvilágot, elkészült például gyönyörű albuma: az „Antik művészetek”. Nem kis meglepetést okozott bejelentésével, hogy visszamegy Finnországba, ahol éppen akkor jelent meg a rokokó művészetet feldolgozó könyve. A Finnek úgy fogadták, mint világhírű embert, aki Európa közepe helyett Finnországot, a kissé félreeső északot választja. Egymás után adták ki könyveit a norvég középkorról és népművészetről, a lapp és finnugor népművészeti hagyományokról. Amikor 65 éves korában nyugdíjba ment, mint mondja, csak a maga örömére lefordította a Kalevalát, amely később aztán megjelent a Budapesti Európa Kiadónál. Zenei Kertország A Szilvay család finn kapcsolatai a két világháború közötti évekre nyúlnak vissza. Az édesapa akkortájt járt a Collegium Hungaricum ösztöndíjasaként Finnországban. Az 1961-es Ki mit tud? vetélkedőn győztes Szilvay-kvartett - a négy testvér - pedig 1965- ben kapott meghívást egy finnországi koncé rtkörútra. 22
