Magyar Hírek, 1989 (42. évfolyam, 1-24. szám)
1989-01-09 / 1. szám
1. Rócz Istvánt művészeti fotósként ismerte meg a nagyvilág 2. A népszerű akvarellfestő, Mikola Nándor 3. A Szilvay testvérek Ifjúsági Vonószenekarukkal 4. Popovits Zoltán szobrászművész 5. Martti Voipio, a finn-magyar egyházi kapcsolatok támogatója A SZERZŐ FOTÓI- Úgy mentünk haza, hogy ez egy fantasztikus ország - emlékezik vissza Szilvay Géza. - Az 1970-es újabb koncertek után ösztöndíjat ajánlottak fel nekünk a Sibelius Akadémiára és meghívtak bennünket tanárnak. így maradtunk itt Csabával, a bátyámmal és azóta is együtt dolgozunk. Csaba a lelke mindannak, amit csinálunk, a magyar zenei nevelés finnországi átültetésének. Bátran állíthatom, hogy az úgynevezett Kodály-módszer itt Finnországban vált gyakorlattá igazán. Hegedű- és csellóiskoláinkkal is az az egyik célunk, hogy a nemzetközi fórumokon bemutathassuk, milyen eredményesen lehet a Kodály-gondolatokat felhasználni a hangszeres oktatásban. Szilvayék 57 tanítványa lett profi muzsikus. „Kaptunk egy kis magyar vért” - mondták a zenekarokban, ahova kerültek. Mert Szilvayék zenekari gyerekei is átitatódtak a magyar kultúrával, sőt pár szót magyarul is megtanultak. Az „év műsora” volt Finnországban Szilvayék 54 részes zenetörténeti televíziós sorozata. E műsorok a zenén kívül Petőfivel, Vörösmartyval is megismerkedtették a fiatalokat, amikor a magyar zenéről esett szó. A Kodály-évben hétrészes rádióműsort készítettek, a Bartók-évben pedig több mint 70 ifjúsági koncertet adtak Finnország különböző városaiban. Eddig megjelent 12 lemezük mind finn-magyar összeállítás. A Szilvay testvérek azt vallják, hogy Finnországban Magyarországot képviselik, s ez nem is lehet másként, mert mindent otthonról kaptak. Jó lenne, ha itteni tapasztalatainkból minél többet visszaadhatnánk - teszik mindehhez hozzá. - Meggyőződésünk, hogy az otthoni és külföldi muzsikusoknak össze kell fogniuk, hogy megvalósuljon Kodály álma s kis hazánk „Zenei Kertország” legyen. Fest), szobrász, faragó Az „akvardl apjának” nevezik Finnországban Mikola Nándort, aki 52 esztendeje él a távoli ész ikon. Errefelé nem ismerték az akvarellt, ő szervezte meg és vezette az első akvarelliskolí t. Vaasában rendezett nyári tanfolyamain az ország minden részéből érkeznek: több ezer tanítvánnyal büszkélkedhet.- A hazám ma már Finnország, de Magyarország a szülőföldem, ezért minden érdekel, ami ott történik. Örömmel vállaltam a Finn-Magyar Társaság alelnöki tisztét, szívügyemnek tekintem a magyar kultúra megismertetését. Finnország nemcsak befogadott, hanem é éttérét is adott. De mindehhez hozzáteszem: ha az ember hazát cserél, szívet és gyomrc t is cserél... 1936-ban mint az Iparművészeti Főiskola friss diplomása érkezett Mikola Nándor Finnországba, hogy egy magyar vendéglőben dekorácic t készítsen. Egy-két évet töltött Helsinkib;n, aztán visszatért Budapestre. Finn felesé ’ével nem itt, hanem a magyar fővárosban is nerkedett meg, s mint házas ember költözc tt végleg Finnországba. Felesége az 1940-fs „téli háborúban” meghalt, ő később újra megnősült s a kisfia mellé három lánya született. A jó nevű s sobrász, Popovits Zoltán halk szavú, befelé í lő férfi.- Az elmúlt nyár katartikus élményt hozott - meséli -, 86 éves édesapámmal végigjártuk Erdélyt s ez az út művészileg és emberileg egyarí nt nagy hatással volt rám. Hosszú-hosszí évek után jólesett magyarul beszélgetni, bErátkozni. Egerben szí lettem 1940-ben, ötéves voltam, amikor (ljöttünk. Hosszú volt az út: Németország, Ausztrália, Amerika és Finnország. 1954-t en mentünk Amerikába, ott kezdtem művészeti tanulmányaimat, ösztöndíjjal jöttem Finnországba, s 1965-ben végleg itt telepec tem le. Édesanyám nagyon szenvedett a honvágytól, de csak meghalni juthatott haza Nagyszalontán van eltemetve. Popovits Zoltán művészetében jól megfér egymással az ; llandó kenyeret biztosító ékszermodell-készítés a szobrászattal. A hótól rosl adó, hatalmas fenyők között megbúvó há2 műtermében ismerkedem szobraival.- Ez a faszo >or az „Erdély” nevet viseli - simogatja végig újabb „gyermekét”. - Biztos vagyok benne, hogy nem ez az utolsó, az ottani élmények ihlette munkám. Kalandos úton jutott el Finnországba Szalay Sándor is, akit ma fafaragó művészként ismernek. A magas, kicsit „hobós” külsejű fiatalember Kauniainenben, egy erdő közepén él, saját építésű házában. Műhelyében főleg vendéglői bútorok készülnek. Emellett, saját örömére, használati tárgyakat is farag a házigazda. A budapesti kulturális fórumon az ő alkotásait is kiállították. Barátságos, közvetlen vendéglátómat az előzetesen már hallott romantikus történetről faggatom: - Édesapám évekig levelezett egy finn lánnyal. Nagyon összebarátkoztak, csak éppen a személyes találkozás hiányzott. Édesanyám 1948-ban jött Magyarországra körülnézni s ez olyan jól sikerült, hogy 1949- től ott is maradt, összeházasodtak. Édesapám hosszú ideig egy kis faluban, Pálházán volt lelkész. Miután édesanyám meghalt, édesapám 1967-ben felpakolta a három gyereket és eljött Finnországba. Itt nem talált lelkészi állást, ezért Németországba ment. Akkor én 17 éves voltam. Egy ideig én is Németországban tanultam, de visszajöttem Finnországba és különböző helyeken dolgoztam. Érdekelt a faragás, ezért Pohjolában voltam két évig, ahol faragóiskola működött. Ezután kezdtük el, akkor már a feleségemmel, a bútorfaragást, -javítást, mert itt nem olyan divat a fafaragás, mint Magyarországon. Egyházi hídépítők Molnár Rudolf 1941-ben mint Deák téri evangélikus segédlelkész, ösztöndíjjal érkezett Finnországba, s már az első napon megismerte későbbi feleségét, aki szintén teológiát végzett. Alighogy megérkezett, kitört a háború. Önként jelentkezett szolgálatra, híranyagot tolmácsolt a rádióban. 1942-ben megházasodott, 1944-ben visszarendelte Raffay püspök Magyarországra. Először újra a Deák téren volt segédlelkész. 1947-től monori lelkipásztor, finn felesége pedig a gyülekezet kántora. 1957-ben a turkui egyetem a magyar nyelv és irodalom tanárának hívta meg. 1966-tól a tamperei egyetemnek is tanára, emellett 1964-től a Turku melletti 3000 lelkes, középkori templommal büszkélkedő Masku gyülekezeti lelkészévé nevezték ki. Tíz éve nyugdíjas, most már csak kutatásainak él.- Minden évben hazamegyünk. Feleségem és a gyerekeink is jól beszélnek magyarul. A múlt évben a négy unokával voltunk otthon. Azt kérdezte az egyik: miért nem lakunk Pesten? Több évtizeden keresztül voltam a nagyar nyelv és kultúra szóvivője. A magyar témákról finnül, a finnről magyarul adtam ki tanulmányokat. Egyébként éppen 50 évvel ezelőtt avattak lelkésszé a Deák téri templomban, doktorátusomat pedig - finn témából - Pécsett védtem meg. Molnár Rudolf munkáját Finnországban a „Szabadság Lovagrend” negyedik és a „Fehér Rózsa” első fokozatával ismerték el. Martti Voipiót, a budapesti Teológiai Akadémia tiszteletbeli doktorát, csak Voipio Marciként emlegetik magyar barátai. Húszévesen, 1936-ban érkezett a soproni teológiára. Nemcsak diáktársaival kötött barátságot, de bejárta az egész országot, megismerkedett az egyházzal, a magyar kultúrával is és kitűnően megtanult magyarul. Hazatérve, a magyar egyházi ügyek leglelkesebb támogatója lett. Tolmácsolt a finn-magyar konferenciákon, készségesen rendelkezésére állt Finnországba látogató magyar barátainak, s továbbra is rendszeresen járt Magyarországra, Erdélybe. Nyolc gyerekem közül csak egy nem volt még Magyarországon. A vöm a Finn-Magyar Társaság elnöke, s a lányom is beszél valamennyire magyarul. Nagyon szeretem Magyarországot és a magyarokat, szívemen viselem Erdély sorsát is, ahova többször elmentünk a feleségemmel. Jóízűen kacag, amikor elmeséli a következő történetet:- Egyik alkalommal, Erdélybe menet, magyarul beszélgettem a határőrrel, aki látva finn útlevelemet, kitelepült magyarnak nézett és megkérdezte, nehéz volt-e finnül megtanulni. Finnül még csak-csak - válaszoltam - de magyarul elég nehéz volt. ZIKA KLÁRA 23
