Magyar Hírek, 1989 (42. évfolyam, 1-24. szám)

1989-03-20 / 6. szám

1 SVÉDORSZÁGBAN, MAGYARUL A teremben tizenhét kicsi ül, s tanulja: mi is az a család, és mi a családtagok neve - svédül. Mert ebbe a csoportba kizárólag ide­genből - mármint svéd szemszögből nézve idegenből - jött apróságok tartoznak. A fog­lalkozást svéd óvó néni vezeti, de részt vesz rajta török, jugoszláv és magyar anyanyelvi tanár is. E három pedagógus, köztük Kar­­lóczy Denise, elsősorban mégsem azért van itt, ebben a malmöi óvodában, hogy anya­nyelvi órát tartson, hanem inkább a tolmács szerepét tölti be. A három és fél órából egy mégis egyedül Denise-é és tanítványáé, Phi­­lipé. De így helyes, mert - elég az egy óra, hogy meggyőződjem róla - ha Philip Jugo­szláviából érkezett is Svédországba, nagysze­rűen érti és mondja a magyar szót. Persze, nem minden magyar gyermek be­széli olyan szépen szülei, nagyszülei nyelvét, mint a hatesztendős Philip. Jó néhány óvo­dai, általános és középiskolai magyar anya­nyelvi órát végigültem Malmőben, Lundban, Stockholmban, s láthattam-hallhattam: ma­gyarul többféleképpen lehet tudni vagy ép­pen nem tudni; ahány tanítvány az anya­nyelvi órákon, annyiféle tudás. Ilka és Csanád - féltestvérek - elsősök. Tavaly iskolakezdetkor, amikor találkoz­tunk, még csak fél éve éltek Lundban, de ok­kal büszkélkedett velük magyartanáruk, Já­­rai János: még hibátlanul beszélnek magya­rul, de már a svédet is kapiskálják. Ezért őket sem elsősorban magyarra tanítja, ha­nem inkább a svédre vezeti rá anyanyelvi ok­tatójuk. A másik véglet: az alapozó általános isko­la utolsó, kilencedik osztályába járó Mari. Töri a magyart erősen, inkább érti, mint be­széli nyelvünket. Furcsa - számomra szokat­lan - párbeszéd alakul így ki: Járai János magyarul, Mari pedig svédül mondja a ma­gáét, de ami fontos, nagyszerűen megértik egymást. És amikor a Tiszáról esik köztük szó, Mari átfordul magyarra:-Ó, azt ismerem! Az idén fürödtem ben­ne. Szabadkán. Csak egy kicsit piszkos volt. De azt már svédül meséli, „a János” tol­mácsolásával (nincs olyan apró nebuló vagy nyakigláb kamasz, aki ne keresztnevén és te­gezve szólítaná anyanyelvi tanárát), hogy azért tanulja nyelvünket, mert édesanyja ma­gyar. Egyébként sem árt néhány idegen nyel­vet tudni, ez pedig, ugye, igazából nem is olyan idegen, és ha majd meglátogatja a nagymamát és a nagytatát, milyen jó lesz ve­lük beszélgetni! Akad aztán közbülső típus is. Olyan, aki­nek nagy a magyar szókincse, nyelvtani hi­bát sem vét beszéd közben, csak éppen a ki­ejtésébe lopakodott be valami idegenszerű­ség. „Khenyér” - mondja az ugyancsak lundi Katrin „kenyér” helyett, és miközben a könyv fölé hajolnak a tanárnővel, Járainé Garam Katalinnal, kiderül az is, hogy már szókincse is kissé hézagos. A Terülj, terülj asztalkám-beli családról beszélgetnek:- Olvastuk, hogy szegények, mint a temp­lom egerei. Nézd csak meg a képet, miről látni, hogy szegények? - kérdi a tanárnő.- Onnan, hogy a gyerekeken nincs cipő, a ruhájuk is foldozott, és a szobában alig van... na, mi is... Igaz, bútor. De hiába a töprengés, végképp oda a tu­domány, amikor szembekerül a kifejezéssel: „beállt szolgálni”.- „Dreng”-nek ment - segíti ki Járainé a szőke, szemüveges Katrint, aki Svédország­ban született, anyjával kettesben él, s már el­múlt három esztendős, amikor pötyögni kez­dett magyarul. Mindent összevetve: ha egy­­egy ritkábban előforduló szót, egy-egy régies kifejezést nem is ismer, figyelemre méltó, hogy hatodikos korára milyen derekasan megtanulta a nyelvünket. A magyartudás azonban korántsem csak a beszéden mérhető. Igazán jól az tud vala­mely nyelvet, aki nem csak beszéli, hanem 20

Next

/
Oldalképek
Tartalom