Magyar Hírek, 1989 (42. évfolyam, 1-24. szám)
1989-03-20 / 6. szám
1. A teremben 17 kicsi ül, s tanulja; mi is az a család 2. Az „idegenből jöttek" osztálya az egyik lundi iskolában; a tanárnő mellett jobbra a Csíkszeredáról való Ilka 3. Philip, aki Jugoszláviából érkezett 4. Mari inkább érti, mint beszéli nyelvünket 5. A magyar anyanyelvi tanárnak olykor-olykor a svéd nyelvet kell tanítania A SZERZŐ FELVÉTELEI írja, olvassa is. A magyar nyelv, a magyarságtudat megőrzésének egyik biztosítéka talán éppen az állandó olvasás. De a magyar származású gyermekek zöme sajnos hadilábon áll az olvasással. Katrin is. Ő ugyan nem szótagolva, keserves kínnal betűzgetve, hanem folyékonyan olvas, de sokat hibázik, s nem mindig érti-értelmezi pontosan, mit ír a könyv. Próbálja is fékezni Járainé:- Lassabban inkább, de pontosabban! Mert nem mindegy, hogy valaki tülkölt, vagy valami tülkölt. Általában sok baj van az á-val és az é-vel, valamint azokkal a hangokkal, amelyeket más betűvel ír a magyar és mással a svéd. Az a-t például a svéd o-nak, a g-t pedig j-nek ejti. És mivel minél idősebb egy gyermek, annál többet ír és olvas svédül, mi sem természetesebb, hogy a magyar szöveg bizonyos betűit egyre inkább svéd módra olvassa. Talán már az eddigiekből is kiderült: nem a véletlenen múlik, hogy a gyerekek közül ki milyen jól vagy rosszul beszéli, illetve írja, olvassa a magyart. Minél idősebb volt, amikor elkerült szülőföldjéről, annál inkább és annál többet képes anyanyelvéből megőrizni. Igen sokat számít az is, hogy ki mennyi ideje él távol az óhazától, s hogy eközben mennyit jár vissza. A külföldön élés időtartama azért is lényeges, mert ennek a hosszától is függ, hogyan érvényesül a közvetlen vagy a távolabbi környezet hatása. A legközvetlenebb környezet természetesen a család. A szülők, az idősebb testvérek szókincsétől s szóhasználatától függ szinte minden, egészen addig, amíg a baráti kör át nem veszi a család befolyásoló szerepét. A södertaeljei Salétros Jolán jó néhány éves magyartanári tapasztalatát összegezve állította fel a következő „szabályt”:- Ha tízéves korában vagy még később jött ki a gyermek, akkor a magyar lesz és marad is az első nyelve. Ha csak három-négy esztendős volt a gyermek, de mindkét szülő magyar, illetve ha csak az egyik az, de van a háznál magyar nagymama, akkor a svéd lesz ugyan az első nyelv, de a magyar megmarad másodiknak és élőnek. Ha a szülők közül csak az egyik magyar, és a gyermek már kinn született, akkor a magyar nyelv visszaszorul a harmadik helyre, nemcsak a svéd, hanem az angol mögé is. Szabó Ilona, a Stockholm környéki Spongában élő magyarnyelvtanár két növendéke, a nyolcadikos Gabriella és a hatodikos Karin az imént idézett „szabályt” igazolják:- Ha mi odahaza svédül kezdünk beszélgetni, rögtön ránk szól anyu a konyhából: „Gyerekek, csak magyarul!”. Hát persze: a szüléink erősen törik a svédet. Gyakori azonban ennek az ellenkezője is. Lázár Oszkár, a lundi egyetem finnugor tanszékének a professzora, Járai János és még mások is beszéltek olyan, a svédet erősen törő magyar szülőkről, akik csupa jó szándékból, gyermekük beolvadását segítendő, valósággal kitiltják házukból a magyart, az anyanyelvi oktatást pedig eszük ágában sincs igénybe venni, holott ezt a svéd állam még akkor is biztosítja, ha az iskolában vagy akár az egész településen csupán egyetlen jelentkező kéri. Pedig alighanem igaza van Szabó Ilonának:- Az ilyen szülők gyermekéből lesz az olyan felnőtt, aki félnyelvű: egyetlen nyelvet sem ért, beszél tökéletesen. De nem csak a család, hanem a tágabb környezet is befolyásolja az anyanyelvi oktatást. A gyermekeket az állam nem engedi túlterhelni, s ezért a heti egy-másfél anyanyelvi órára nem a tanítást követően kerül sor, hanem a tanulók „cserélnek”: a testnevelés-, matematika- vagy a földrajzórát áldozzák föl (idézőjelben vagy anélkül értve az áldozatot) a magyartanulás kedvéért. Érthető, ha a szülők vagy maguk a nebulók tartanak attól, hogy elmaradnak bizonyos tárgyakból, s elképzelhető, hogy a legtöbb tanár sem örvendezik túlságosan, ha egy-egy növendéke rendszeresen kimaradozik. Az osztálytársak sem mindig megértőek. Salétros Jolán Södertaeljében, Járai János Lundban tapasztalta, hogy svéd pajtásaik bizony csúfoltákpiszkálták tanítványaikat, mert egymás között magyarul szóltak, vagy éppen a keresztnevükbe kötöttek bele, addig-addig, amíg Jancsi Per, Ági pedig Karin akart lenni mindenáron, és könyörögtek szüleiknek: mások előtt ne beszélgessenek velük magyarul. Mit tehet ilyenkor, tehet-e egyáltalán valamit az anyanyelvi tanár? Akikkel beszélgettem, egybehangzóan vallották: igenis tehet, mégpedig nagyon sokat. De csak akkor, ha nem „játssza meg” a tanárt. És itt kell szólnom arról, hogy hol kezdődik Svédországban a magyar anyanyelvi oktatás. Itt is, akárcsak a többi skandináv országban, a magyarság valóban szórványban, nem pedig bolyban él. Ezért, meg azért is, mivel a tanulók eltérő életkorúak és tudásúak, az anyanyelvi tanárok, akiket a svéd állam fizet, általában egyszerre egy-két tanulóval foglalkoznak a tanórákon. Ez jó is, rossz is. Jó, mert a foglalkozások így valóban testre szabottak, és rossz, mert ahhoz, hogy a tanár megtartsa kötelező heti 29 óráját, időben is, térben is szét kell parcelláznia önmagát. Takács Péter (Lund) ebben a tanévben 24 gyermeket oktat, 13 helyen. És nemcsak Lundban. Sandbyba 17, Dalbyba 20, Genarpba 25 kilométert kell utaznia. Karlóczy Denise tíz helyen tanít, naponta két-két helyre kell eljutnia. Szabó Ilona 11 iskolában tanit 17 diákot. Járai János öt helyen összesen 12 tanítvánnyal foglalkozik. És bár az útiköltséget megkapják, az utazással töltött időt senki sem téríti. A heti 29 óra tehát könnyen a kétszeresére nőhet, ha a tanítványok nem helyben, hanem a környéken élnek. Mégsem ez a legnagyobb gond. Lázár professzor szerint az anyanyelvi tanárnak nemcsak a magyar nyelvet kellene tökéletesen ismernie, hanem az ország történelmét, földrajzát, irodalmát és művészetét egyaránt, hogy tanítványaival mindent megértethessen. Járai János a feladat érzelmi oldalát tartja legfontosabbnak. Szerinte az eredményes munka alapfeltétele, hogy ne tanár-tanítványi, hanem baráti viszony alakuljon ki az órákon. Szóval hogy az órák ne szabvány tanórák legyenek. Ezért is mondja:- Amit én itt csinálok, azt nem nevezném nyelvoktatásnak. Ez több is, kevesebb is annál. És hivatkozik az óraszámra:- Heti egy-másfél órában lehetetlen eredményesen nyelvet tanítani. Nálunk tehát szó sem lehet arról, hogy szabályokat bifláztassunk be a gyerekekkel, vagy hogy mondatokat elemeztessünk. Mi csak beszélgetünk, közvetlenül és barátian. Vagy olvasgatunk. És a foglalkozások nem szorulnak abba a kimért egy-másfél órába, sem pedig az iskola falai közé. Járaiék például magukhoz fogadtak egy kisfiút, akinek a szülei valami bűnügybe keveredtek; Karlóczy Denise rendszeresen kirándulni viszi kicsiny óvodásait, tollat, csigát, kagylót gyűjt velük a tengerparton: Salétros Jolán 12-13 serdülővel látogát időnként haza, s ebben a legnagyszerűbb talán az, hogy a gyerekek a pénzt nem a szüleiktől kunyerálják össze az útra, hanem keményen megdolgoznak érte. Márpedig aki arca verítékével gyűjti ilyesmire a koronákat, azt nemcsak kalandvágya hajtja, hanem magyarságtudata is. A nyelvoktatás, svédországi módra, tehát valahol ott kezdődik, ahol Járai János jelezte, s ott fejeződik be, eredményesen, ahol a Salétros-féle csoport vonatra szállt az óhaza felé. Mert ez után már valami más kezdődik. Ami nem kívülről, hanem legbelülről motivált. Járai János egyébként hasonlóképpen vélekedik. Elismeri: viszonylag könnyű az anyanyelvi tanár dolga, amíg a tanítványok kicsinyek. Szívesen használják a magyar nyelvet, örömmel eljárnak hetenkint egyszer „a Jánoshoz”, de aztán elkezdenek a másik nem körül forgolódni.- És mi történik ekkor? - firtatom.- Akkor következik el az én munkám igazi próbája. Ez nem a nyelvvizsga, sem pedig egy vizsgadolgozat. Én akkor végzem jól a dolgom, ha az a bizonyos fiú elhatározza: Márpedig ő ellátogat azzal a bizonyos svéd kislánnyal együtt Magyarországra. Megmutatni néki, hol az a Tüskevár, amelyről itt, az anyanyelvi órán, valamikor együtt olvastunk. És hogy együtt ússzanak egy jót a Balatonban, hadd érezze a kislány, milyen simogató-meleg, bársonyos a vize. Meg hogy lássa: a magyar tenger nem is olyan piszkos, mint hírlik, hanem csak a fövenyt kavarja föl olykor-olykor a hullámverés. GARAMI LÁSZLÓ 21
