Magyar Hírek, 1989 (42. évfolyam, 1-24. szám)
1989-01-09 / 1. szám
gyünk. Álmunkban mi is önmagunkkal - tetteink álarcában - azonosulunk, s kifosztva ébredünk, mert a megtörtént és ami megtörténhetett volna lehull, tágul körülöttünk, mint a világ folytonos tágulása, holott egyetlen hely, ahol megnyerhetnénk az indulás és érkezés pillanatát egyszerre, az Igazi Otthont, az éppen központi élményünk, az Én. Ez vagyunk. Egy hely, amely kettős képben látszik, önmagában és önmaga előtt. A helyet, ahol az azonosságot nem vitatja semmi, kapunak is nevezhetnénk. Ez a hely semmiképpen sem szavakból áll, inkább egy olyan házhoz, fedeles kapuhoz hasonlít, amely átmeneti állapot a természet és valami világon kívüli akarat között. A tárgyak önmagukra, de elsősorban eredetükre emlékeznek vagy emlékeztetnek. A sohasem egészen azonosítható tárgyakra gondolok, a létezés sötét lyukjaira, amelyek legalább annyira kisugároznak, mint befelé derengenek. * Mint az alföldi ember számára, aki tengert még nem látott, de láthatott volna, a tenger viharának dübörgése a tajtékozó és hullámos puszta képét idézi, olyan a „lehetett volna” történelmének eseménye az alföldi parasztasszonynak, akinek fiai bosszulatlan és megáldatlan, holtan fekszenek egy idegen síkság jeltelen sírjaiban. Mert ez az asszony arról a hatalmas, vasba öltözött másik aszszonyról beszél, aki azon a távoli vidéken alkonyaiban jár és ássa a sírokat, hogy hazahozza mind a kétszázezret. Alakja egyre magasodik, arca a Kárpátok fölött a napnyugtában vörösen ragyog, s karjaiban a fiákkal jön, s jaj lesz ha ideér, azoknak, akik elsiratni se hagyták őket. íme a lehetett volna. Vajon nem kell, hogy bennünk egy szálra fusson a megtörtént és az ami megtörténhetett volna, még azon az áron is, hogy azt a képtelenséget állítjuk, hogy apáink egyszer hazatérnek a tajtékos puszta felett lovagolva, élükön Csaba vezérrel?! A mitikus kor, amely már itt van, új környezetet fog építeni magának. A tárgyak a létformák bizonytalanságát, vagy ha úgy tetszik parttalanságát fogják képviselni, ha innen, saját korom hitetlen partjáról nézem. Onnan, a jövő oldaláról a formák egy új szellemet fognak hordozni, amely innen ma még láthatatlan, innen parttalannak, bizonytalannak tűnik az, ami onnan teljes és ragyogó. A szerkezetekbe, az anyagokba, a tárgyak rendjébe, a környezetbe leszáll majd az, amit így nevezünk évezredekig: ami megtörténhetett volna. Igen, amit mindig mint álmot emlegettünk keservesen, annak kell megjelennie majd. Az elhagyatottnak, a mulasztottnak, a súlyos vágyaknak valósággá kell válnia. A halottak, nénéink, apáink az úttalan és kirekesztett ősöknek, az igazságtevésnek jön el az ideje. Ez az idő közel van, közeinek kell lennie. Hogyan kerül az építészetbe, a tárgyakba, egyetlen helyre a megtörtént és a lehetett volna? Úgy, ahogy a gránit vagy bármely kristályos szerkezet nem elégszik meg az alaktalansággal és növekedni szeretne, növény szeretne lenni, úgy az építészet is a kőoszlopok fejezeteit kilevelezve állítja a tetők alá, ahogy az épület elemeit, egész formáját egy ismeretlen totemállat testrészeinek neveivel illeti, mint homlok, szem, szarv, haj stb. Az építészet a másikat, a letagadottat, a bevallhatatlant, a lehetségesen túlit bevonja anyagai közé. Mikor a lehetetlen megérinti a formátlanságból kitörni vágyó anyagot, az az a hely, az architektúra maga, a lehetségességek és a lehetett volna egyetlen helye. * Az én generációm legszebb virága 1956. Huszonegy éves voltam. Azóta több mint 32 év telt el. A lehetett volna évei. Minden ami velem történt, ami megtörtént, azt átfényesítette az a fény-idő, az a néhány nap, átvilágította a lehetett volna. Ahol az én életem alvilága és a lehetett volna találkozott, néhány épületemben, egy-két személyes történetben, ott egy-két percre, órára - akár csak annyira, hogy egymásra néztünk valakivel a megfelelő pillanatban - az történt, ami akkor lett volna, ha nem verik le forradalmunkat, ha győzünk. Én azonban amíg élek úgy élek, hogy arra a győzelemre szükségem van. Zalaszentlászlón, amikor az átadóünnepségen lobognak a májusfa szalagjai, a tömegen átvonuló lovasok között jár az a bizonyos győzelem, a lehetett volna, amikor apámat 79 évesen fenn találom a szilvafán, amikor a dobogókői síház deszkatollas-hajas hátát egy novemberi ködös napon egy fiatal finn építésszel meglátom a ködben hirtelen, s látom ott van, igen az építés ősi szavainak újratestesülése és akkor is, amikor a Himnuszt éneklik sokan s látom őket, a csúnya, kövérkés eltorzult magyarokat, amint énekelnek s tudom, ők az enyémek, bárhogy is lett, bármivé is lettünk a keservesen visszafojtott síráson át, látom együtt a vereséggel a győzelmet, mert átvilágítja a dal az arcokat, a „van”-t áthatja a „lehetett volna”. Meglátom a csúnya szolgaarcokon, a torzuláson át a nemeset, a megalázottságon át a méltóságot, a rossz testtartáson átlátva „a szép szál ember lehetett volna” képet, ebben az iritáló képben, itt egyesül az ember ősképe, szomorú-szép életének igazi értelme. Ehhez a fontos látomáshoz szükségem van a győzelemre, a jelenlétre itt, ebben a világban, de jelenlétre a volna világában is. Más szóval nemcsak ebben a világban, hanem a volna-világban is sikerekre van szükségem, napsütésre. A volna-világ napjának hajnalára van szükségem. Arra a napra, az éjféli napra, amely szétrepeszti a tények gránátmasszívumát és feljön, átvilágítja a Föld élő és élettelen világát. Ez az a tény, amely mindig csak tükör által világított, ez az a fény, amelyről a vesztesek azt mondták: „Az Isten feléjük fordítja az ő orcáját.” A lehetett volna és lett világában mi az építész dolga, mi az én dolgom? Határterületen állok, a volna és a lett határán. Határterületen állni drámai helyzet, ezért az építés dramaturgiája számomra fontosabb, mint minden egyéb. Az ember eredete és tapasztalatai kompromittálásának évszázadában az „új természet” szorongató diktatúrájában fontosabb számomra a legallyazatlan, élő formáit megőrző oszlopok tornáca, az új tisztás építészete egy falu közössége számára, mint mondjuk egy ironikus eklektikus montázs, amely megidézi és nevetségessé teszi egy falu múltját. Fontos számomra az épület tervezése során, hogy a bejárat fölött egy mélyből felmerült arc jelenjen meg, amely mögött a koponya boltozatában, az ég boltozatában szólaljon meg a zene, vagy a színház porondján a rilkei angyal. Fontos, hogy az építészet ne történelmi narcizmusát, műfaji korlátáit kitöltve formálódjon, hanem univerzális, isteni jelenségeket jelenítsen meg. Azok közül is azokat, amelyek az emberi testen keresztül magyar képbeszéd alakjában testesülhetnek meg. Antropomorf építészet ez, valójában azonban antropomorfizmusa annyi csupán, ahogyan az emberi beszéd csak emberi szájjal és torokkal valósulhat meg. Ez az építészet ég és föld között, a határon megtestesült lényszerű tárgyak világát alkotja. A határon, a határ vonalában való tudatos élet új alternatívája kíván lenni. Mindig olyan házakat igyekeztem tervezni, amelyeknek erőjátékaiban túlsúlyba kerül a tiszta nyomás. A húzott szerkezeteket, a negativ formákat kerültem. Azt hiszem, hogy akkor, amikor a Föld kitölti a szellemet; abban a folyamatban csak a kitöltés, a tele formák, gömb felé való törekvés a jellemző. Ármánynak tartok minden hiányt, minden „elvételt”, minden „kiejtő módszert” az építészeti formálásban. Ellenséges előttem minden átlósan szétszakított négyzet, minden additív építés - ismétlem minden szarkazmus. * A természet meg van bélyegezve és fertőzve általunk. Nincs olyan élő és látszólag élettelen polgára a természetnek, amely ne szeretne végre egyesülni a megváltott ember természetével. A fa lahetett volna ember, az állat lehetett volna ember, a föld lehetne új Nap. A lehetett volna világa egyesül a meglett világgal, a világ határán felépített otthon védőfalai között. Képletes beszéd ez is. A világ határa lehet Zalaszentlászló, Sárospatak, Helsinki vagy bármely hely a Földön. Az egyutcás falu, ahova a szeres, bokros faluhoz szokott magyarokat telepítette vissza az osztrák törvény háromszáz éve, s kiktől a létezés feltételeit akarta megvonni az 1970-es évek körzetesítési törvénye. A megfogyatkozott rengeteg fáiból ágasan-bogasan építettünk új közepet, a közösségnek otthont, nem a fel-felbukkanó emlékezet képeit, a „szép régi magyar falut” vettük védő mintának, hanem a gyógyító visszatérő erdőt, hogy otthonra találjunk s megőriztük az új fedél alatt az elpusztított zsidó házát, s a megrontó típusházat is. Az építés, az építés gondolatának a drámája a legfontosabb. 20
