Magyar Hírek, 1989 (42. évfolyam, 1-24. szám)
1989-01-09 / 1. szám
I Jellegzetesen magyar... Mennyi mindenre mondták és mondják ezt - magatartástól kezdve a jellemen át a lélekig. De milyen is a jellegzetesen magyar? Vannak ismereteink arról, hogy milyennek látták-képzelték mások a magyart a múltban és miként látják a jelenben, ismerünk sztereotípiákat, bölcs véleményeket, bárgyú mítoszokat egyaránt. Gyéren találkozhatunk azonban azzal, hogy milyennek látja és milyennek szeretné látni a magyar a magyart -önmagát. Mit ér az ember, ha magyar? - kérdezi Ady. Mi a magyarság? - elmélkedett Babits, aki egyébként ekként adta meg a jellemzést: „Nehézkes a cselekvésben, fogékony és gazdag a látásban." Ki a magyar? - harsogott nem sokkal később dermesztő módon. Nyilván ezzel is összefüggött, hogy azután hosszú ideig „nem illett" a balsors tépte nép sajátosságairól beszélni. Az általánosítás persze mindig hordoz veszélyeket - de hát ugye a merészséget is sokan nekünk tulajdonítják. A magyar szellemi élet több kiválóságát kértük fel, hogy mondjanak véleményt: milyenek vagyunk? Előző számainkban Keresztury Dezső, Doráti Antal, Sinkovits Imre, Rubik Ernő, Kulcsár Kálmán, Czeizel Endre, Bay Zoltán, Ferdinándy György, Köpeczi Béla, Bállá László, Cserháti József, Fekete Gyula és Demján Sándor szólaltak meg. Most Makovecz Imre és Borsos Miklós írását közöljük. MAKOVECZ IMRE Hazánk nemzetközileg ismert építőművésze 1935- ben született Budapesten. Az Építőművészek Világszövetsége (U. I. A.) kairói közgyűlésén a világ ma élő tíz legjobb építésze közé sorolta, az Amerikai Építőművészek Szövetsége pedig tiszteletbeli tagjává választotta. Az Ybl-díjas (1969) építőművész egy kis építészirodát vezet Budapesten. Szakmai tevékenysége és érdeklődése széles körű. tervez lakóházakat, iskolát, templomot, irodaházat és más középületet. Megvalósult épületeire az emberközpontú, hangulatteremtő célszerűség és a sajátos látásmóddal továbbformált, népi, nemzeti stílusjegyek jellemzők. Ami megtörtént - és ami megtörténhetett volna Mi a magyar? Ez a kérdés azonos a Mi vagyok én?kérdéssel. Ha lehántom álarcaimat, szerepeimet és valóban válaszolnom kell, Mi vagyok én?, csak azt válaszolhatom - nem tudom. De ahogy ezt kimondom, felhangzik bennem egy válasz is. Ez a válasz azonban nem bírja el a nyilvánosságot, mert a nyilvánosság ezzel a Névvel szemben tiszteletlen, kegyetlen, ellenséges. Nem az embertársaimra gondolok, akiknek csakúgy mint nekem, van Nevük, hanem az úgynevezett tömegkommunikációra, az információhálózatra gondolok. A magyar népnek is van Neve, olyan titokzatos, élő és esendő, valódi neve, mint nekem. Van neve annak a népszellemnek, melyet magyar Hazának nevezünk. Akik azt hiszik, játszom a szavakkal és metaforákat gyártok, azt válaszolom most mindjárt az írásom elején, hogy ne olvassák tovább. Tudniillik, nem beszélek azokhoz, akik nacionalizmust, pogány félembert, bűnt, állhatatlanságot, temperamentumot, passzív ellenállást, álmodozást, agressziót, vátesz költőket, kontra antifilozófiát, és még sok mást emlegetnek, ha magyarról van szó. Aki magyar, annak a kérdés önismereti úton válaszolható meg - magában. Aki nem magyar annak is - magában. De aki csak használja a Hazát és szívében ambivalens, annak nincs mit mondanom. Annyit azért mégis mondok neki, hogy ne használja ezt az írást, az én Nevemet, a Haza Nevét gyűlölete és romboló ösztöne felszólítására. Hiába próbálja. Nem éri el. Az élet nem minősül. A nemzet nagyságát nem más nemzetek nagysága minősíti, a nemzethez ne nyúljon senki, nem minősíthető, se kicsinek, se nagynak, se barátinak, se vesztesnek, se győztesnek, se csonkának; a nemzet nem minősül, a nemzet él. * Ez a bevezető. Most pedig következnék egy írás, mely ha úgy tetszik az én Nevem természetrajzának egy részlete. Úgy tudom, hogy ez a természet magyar. Bennem a megtörtént és ami megtörténhetett volna, együtt adják a jelenvalót. Mint Uriel vagy Csaba királyfi, felettünk robog az égen, a történelemből, a győzelemből, az érvényesülő hatalomból kimaradtak szervezőereje, a sokak által lebecsült és veszélyes MINTHA világa. Nem érezték önök, hogy a „valóság” árva? Nem érezték hiányosnak a „valóságot”? Nem hiányoznak a tévedők, a legyőzöttek az elismert világból? A tárgyak homálya, a völgyek ködös útjai a tévedőket kísértették meg, a győzelmesek előtt láthatatlanok maradtak. Régi lovagok, varázslók, kísértetek nyirkos alakjai tűntek csak elő a legyőzöttek számára, holott a „lehetett volná”-t a napfényben, a tárgyak visszfényén, az éles kontúrokon, az eseményeken ugyanúgy látniuk kellett volna, mint a győztesek valóságát. Látnunk kell, hogy a „meglett” és „nem lett meg” egyugyanazon lét két változata, amely mindig újratermelődik, a jelenben is újra; és szörnyű, hogy valami megrontott részünk figyel csak a lehetett volna torznak látszó képeire, holott abból, mint romlatlan szépségből és a fénytelen „valóságból” szövődik eggyé és érzékszervekkel észlelhetetlenné, láthatatlanná vagy nehezen láthatóvá az Igaz, jelenlétünk egyetlen indoka. Ami a test és lélek kísértéseiben újra és újra próbára tesz bennünket éppen az, hogy szétszakad amit együtt szeretnénk látni: lehetőségeink és képességeink együttese, vagy más szóval a lehetett volna-élet, és az az élet, ami így vagy úgy sikerült. A jelennél nincs semmi fontosabb, ha a jövőt nem hisszük másnak, mint ami, vagyis hogy a jövőből magunk jövünk magunk elébe. A Föld kelet felé forog a látszólag álló Nap felé, s míg forog saját tengelye körül, kerüli a Napot egy íves pályán, s a Nap halad. Mi ott állunk, ahol vagyunk, egy forgás kezdete és végeként, s ezt így is éljük át, mi a Napot látjuk felemelkedni az égen, s felettünk áthaladva lenyugodni. Tudjuk, hogy mi keringünk s nem a Nap, tudjuk, hogy kezdet és vég - tudatunk igazabb a térbeli forgótáncnál, mert mi önmagunkat az Időben s nem a térben ismerjük fel, az idő nyugalmában. így van középpontélményünk a világon kívül, vagy ha úgy tetszik a világon belül, s nem a „világon”. A megtörtént és a megtörténhetett volna egy fonálon halad rajtunk keresztül, mert teremtményei és teremtői vagyunk egy új világnak. Forgunk ugyan, s a hajnalra mi fordulunk a Napra és nem a Nap kel fel. Mégis felkelni látjuk. Fényébe nem e világi elragadtatásunk fényét, hajnali fényét is beleszőjük. Finom, áttetsző kísérletei vagyunk egy most teremtődő világnak, amelyet akaratunktól függetlenül, valahol, számunkra láthatatlanul hozunk létre. Ez keveredik álmainkkal, és árva valóságunkkal. Isten előttünk, mögöttünk van, nemcsak időben, de térben is. Hogy megjelenik arcunkon az ő képe, és ez a kép álmaiban azonosul vele s ébredésekor elhullunk mint a héj, ezen nincs mit méltatlankodnunk, mi is ilyen magányosak és kisemmizettek va-19
