Magyar Hírek, 1989 (42. évfolyam, 1-24. szám)
1989-01-09 / 1. szám
Téli vigasságok egykor. És most? Tartozom egy vallomással. Mielőtt e riport megszületett, hírét sem hallottam a helyszínének. Egy baráti társaságban elkapott beszélgetésfoszlány ragadott meg, az hívta föl rá a figyelmem. Valaki játékosan azt kérdezte: „Tudjátok-e, melyik az a kisközség, amely kőhajításnyira van a fővárostól és mégis mérhetetlen távol?" A találós kérdésre senki sem válaszolt, így maga a kérdező fedte fel a titkot: „Hát Uny! Úny, a 650 lelket számláló kisközség Pest és Komárom megye határában, Budapesttől - busszal, gépkocsival -, alig fertályóra járásra." Olyannyira aprócska falu Úny, hogy az ember azt hinné, az elején jár, amikor nincs tovább, már a végére is ért. Napközben szinte teljesen kihalt a község, a keresztútnál hosszú pecekig elidőzhet az idegen, amíg végre valaki arra téved, akitől érdeklődni lehet, hol érdemes az únyi embereket keresni. Aztán csak megleljük őket, - legalábbis az öregeket az idősek napközi otthonában és a legifjabbakat az iskolában hogy arról beszélgessünk, hogyan teltek régen, és hogyan telnek ma a hosszú téli esték. Kellemes meleg, tisztaság, az ablakon bekukucskáló téli napsugár és tucatnyi ember fogad bennünket az idősek otthonában. Néhányan kártyáznak, mások sakkoznak, kézimunkáznak, olvasgatnak vagy beszélgetnek, a letűnt időket, a régi emlékeket idézik.-Tudják, amikor én még fiatal voltam, egészen más világ volt - mondja a 82 esztendős András bácsi. - És azok a téli esték! Istenem! Csupa vidámság, szórakozás, nevetés! Pedig hát én elmondhatom, nem volt könynyű életem. Mindig keményen dolgoztam, méghozzá paraszti munkát. Legénykoromban, úgy négy-öt télen át, próbálkoztam a bányával is, de aztán rájöttem, hogy az én rövidlátó szememmel jobban járok, ha a földet művelem. Mert szemüveget azt nem hordtam, szégyelltem, kigúnyoltak volna érte. Először részarató voltam, aztán béreltem 10 hold földet, és azon gazdálkodtam, mígnem a földosztásnál saját 10 holdhoz nem jutottam. Már majdnem kifizettem az árát - csak az utolsó részletek voltak hátra, amikor be kellett lépni a termelőszövetkezetbe. Igaz, ma is számon tartják, mit vittem a közösbe és kapom utána a földjáradékot. Azután a téeszben dolgoztam, mindig azt, amit kellett, s csak 1971 decemberében mentem nyugdíjba.- De hát mitől voltak olyan szépek azok a régi téli esték ?-Voltak vigasságok, hol ennél a háznál, hol annál. Aztán színdarabokat is betanultunk, tél végén egy-kettőt elő is adtunk. A lányok, asszonyok tollat fosztani jártak, a férfiemberek pedig a kocsmába. Persze nem inni, vagyis nem annyit inni, hogy az megártson. Akkoriban elüldögélhetett az ember óraszám egy fröccs mellett, de ha nem rendelt, akkor sem nézték ki. Beszélgettünk, vitatkoztunk az élet folyásáról, együtt voltunk. Mostanában a kocsmába csak a korhelyek járnak, az emberek leszoktak a beszélgetésről, beszél helyettük a rádió, a televízió.- Nem volt nekünk szükségünk televízióra, anélkül is jól mulattunk - veszi át a szót a 87 esztendős Anna néni. - Ritka ház volt, ahol nem neveltek nyolc-tíz libaalját. A temérdek tollat pedig a téli estéken fosztottuk. András-nap körül megkezdődött a fosztás az utca elején, s mire megenyhült ismét az idő, az utca végén is bevégezték a munkát. Persze jobbára csak a lányok és az asszonyok jöhettek, a férfiak kívül rekedtek. Ezért aztán sokszor megtréfáltak bennünket. Képzeljék csak el, egy alkalommal, miközben járt a kezünk szorgosan és nótáztunk, zörgetnek az ablakon. Három legény integet, kiabál, hogy fontos üzenetet hoztak. Az egyik leány fölpattan, nyitja az ablakot, a legények pedig kalapot emelnek és a kalap alól zsupsz, berepül három veréb az ablakon. Repdestek, szálldostak összevissza, és szállt, repdesett szanaszét a frissen fosztott toll is. Máskor meg egy csapat legény kért bebocsátást. Be is engedtük őket, mert hogy azt ígérték, nem akadályoznak a munkában. Alighogy beljebb kerültek, előkaptak egy szép hosszú nádszálat és azzal fújták szanaszét a tollat. Kapkodtunk, sikítoztunk, de főleg nevettünk, mert a sok pihétől mindannyian olyanok lettünk, mint a hóember.- Persze a fehérnépet sem kellett félteni - mondja Marika. Olykor megviccelték a férfi-12
