Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)
1988-10-21 / 20. szám
Jellegzetesen magyar... Mennyi mindenre mondták és mondják ezt - magatartástól kezdve a jellemen át a lélekig. De milyen is a jellegzetesen magyar? Vannak ismereteink arról, hogy milyennek látták-képzelték mások a magyart a múltban és miként látják a jelenben, ismerünk sztereotípiákat, bölcs véleményeket, bárgyú mítoszokat egyaránt. Gyéren találkozhatunk azonban azzal, hogy milyennek látja és milyennek szeretné látni a magyar a magyart -önmagát. Mit ér az ember, ha magyar? - kérdezte Ady. Mi a magyar? - elmélkedett Babits, aki egyébként ekként adta meg a jellemzést: „Nehézkes a cselekvésben, fogékony és gazdag a látásban". Ki a magyar? - harsogott nem sokkal később dermesztő módon. Nyilván ezzel is összefüggött, hogy azután hosszú ideig „nem illett" a balsors tépte nép sajátosságairól beszélni. Az általánosítás persze mindig hordoz veszélyeket - de hát ugye a merészséget is sokan nekünk tulajdonítják. A magyar szellemi élet több kiválóságát kértük fel, hogy mondjanak véleményt: milyenek vagyunk? KERESZTURY DEZSŐ Költő, író, irodalomtörténész, a kortárs magyar irodalom kiemelkedő személyisége. Közel egyidős a századdal, 1904. szeptember 6- ikán született. Tanulmányait a nagy hírű Eötvös Kollégium tagjaként a budapesti, bécsi és berlini egyetemen végezte. 1929—36-ig a berlini egyetem magyar lektora, az itteni Magyar Intézet könyvtárosa, 1936—44-ig az Eötvös Kollégium magyar irodalom tanára, egyidejűleg a Pester Lloyd című német nyelvű napilap irodalmi, később kulturális rovatvezetője. 1945-től a budapesti egyetem magántanára, 1948-ig az Eötvös Kollégium igazgatója, az írószövetség egyik alapító tagja. 1945—47-ig vallás- és közoktatásügyi miniszter. 1948—50-ig a Magyar Tudományos Akadémia főkönyvtárosa, 1950—71 -ig az Országos Széchényi Könyvtár színháztörténeti főosztályának vezetője Akadémikus, József Attila-, Kossuth-, Állami- és Herder-díjas. Az MVSZ alelnöke. A reménykedő újrakezdés népe 1. Első pillantásra egyszerűnek látszik a felelet: a magyar ember olyan, mint a többi. Jó, rossz, áttetsző és kiismerhetetlen, hiú, fontoskodó vagy szerény, nehezen mozduló vagy előresiető, szelíd és marakodó; természete és körülményei szerint növekszik, szálfaerdő lesz a magyarság vagy görcsössé torzult bozót. Persze vannak azért megkülönböztető jegyei is. Mondják, hogy finnugor nép: „testvériden ága nemének”, magányos az indogermán népek tengerében. Nyelve szépen hangzik, csupa e, csupa a, illeszkedő magánhangzók lágy zengése, mássalhangzók halmozódása nélkül. Mondják: a szabadság népe, a végtelen pusztán száguldozó vagy a Bakonyban bujdosó betyároké, akik a hűbéri rend tüskés korlátáiból törnek ki, gyakran társadalmi igazságtevőkként; de az idegen elnyomás ellen fölkelő közösség is, amelynek forradalmai, sajnos, levert szabadságharcokba torkollnak. A magyarok álmodozók, világbalekjei, akiket a végzet illúzióik csődjével büntet; ügyesek a svi’nákságig: mögötted mennek be a forgóajtón és előtted lépnek ki belőle; megbecsült munkások: ha örömmel vállalkozhatnak valamire és bíznak magukban, csodára képesek, de letörnek, ha kedvüket szegik. Hajlamosak a könnyelmű parádézásra, de a mániáikat szolgáló fakírságra is. Röviden: színes, romantikus nép, tele az operettvilág látszataival, amelyek a valóság első rideg fuvallatára talmi díszként lepleződnek le; túlhabzó vagy kopár lények, az abszurditásig mértéktelenek a panaszban, az önáltatásban, az érzelmességben, a haragban. Hosszan folytathatnók az általános emberi és sajátosan magyarnak érzett, tapasztalt, fölületes jellegzetességek fölsorolását. A körkérdés joggal utalja ezeket „a sztereotípiák, bölcs vélemények, bárgyú mítoszok világába”. Meg kell őket ismételni, bár hiábavaló velük vitatkozni, mert hiszen mindig van valami igazságtartalmuk, hazai előzményük is. Hogy például a magyar inkább harcos, lovas, kardos, mint könyves nép, Werbőczy Tripartitumából vették azok a tudós nyugati szerzők, akik csak latinul olvastak,, s ezt a könyvet a magyar nemzeti reprezentáció hordozójának tartották. A romantikus Magyarország képét hazai élmények és divatos európai vágyképek jegyében fogalmazta meg Lenau és Liszt; a szabadság népévé Petőfi költészete s a szabadságharc híre stilizált föl bennünket, „Hitler utolsó csatlósaivá” főként a hazai árulók tettek. S a tetszetősebb közhelyeket még ma is hasznosítani igyekszik akár a hazai idegenforgalmi hírverés is. Ebben tehát egyetértünk. Helyesnek látszik azonban a nyilatkozatot kérő levél egy másik mondatát kiegészíteni: „Gyéren találkozhatunk azzal, hogy milyennek látja és milyennek szeretné látni a magyar a magyart - önmagát.” Hiszen főként az elmúlt két század folyamán ez volt a fejlődést irányítani vágyó magyar közirodalom egyik legforróbban vitatott kérdésköre. Könyvtárnyi irodalom gyűlt össze róla; s nem is utolsó irodalom! Sokrétűségében, mélységében és fölületes formuláiban egyaránt nehezen áttekinthető. A gyarmatosító elnyomás, a nép legmélyebb rétegéig levitt osztályharc véres ütközeteinél sokkal zajosabbak, vagy némán is pusztítóbbak a nemzeti érdekekre hivatkozó társadalmi birkózások: ezek a lepergett két századon át éppen ennek az élménykörnek, tudatzavarnak földrengéseiben követeltek iszonyú áldozatokat. Hogy ma milyennek látja s milyennek szeretné látni a magyar a magyart, nem függetleníthető legalább ennek az időnek idevágó eseményeitől, indulataitól és eszmélkedési zavaraitól. Főként azért nem, mert a vitákat újra meg újra fölkavaró alaphelyzet meghatározó erőviszonyai - arcukat, szerepüket, helyüket, államszerkezetüket átszínezve - lényegükben azonosak maradtak. Azért is lehet, sőt kell, ha a mai magyarság nemzettudatának zavarait vizsgáljuk, ezt a viharos fordulatokban oly gazdag korszakot valamilyen összefüggő egységként vizsgálni. Ez határozza meg e kor magyarságának csodálatos felszárnyalásait s végzetes bukásait, alkotó kibontakozásait és kietlen romhalmazait, fényeit és árnyait. Önismeretünk - ahogy ma nevezni szokás: nemzeti identitástudatunk - mai válságait nem érthetjük helyesen s alig kezelhetjük jó reménységgel, ha nem figyelünk az alaphelyzet viszonylagos állandóságára a nagy történelmi változásokban is. 2. II. József, a francia Napkirály államszervező-egységesítő intézkedései jegyében akarta a Habsburg birodalomban is a fölvilágosodott abszolutizmus eszméit megvalósítani. Sikertelenül. Főként azért, mert olyan birodalom részeit és népeit kívánta egybeolvasztani, amelyben nem ugyanazon nyelv dialektusait beszélték (mint Franciaországban), de külön, országló hagyományokat ápoló olyan nemzeteket, amelyek fogcsikorgatva és lázadozva éltek a birodalomban s lázasan kezdték a maguk nemzeti különállásának tudatát ébreszteni és kifejleszteni. A francia nemzetállamot a jakobinusok tették valósággá, Napóleon foglalta törvénybe és vitte szét eszméjét Európába: a Habsburg Monarchiába is. Az eszme hívei itt szelet vetettek és vihart arattak: azóta kaptak változó, de meghatározó szerepet azok az erők, amelyeket a haza, a nemzet, a nép, az uralkodó osztályok, a területi s nyelvi egység, a nemzeti kisebbség, az asszimiláció és disszimiláció, a rendi alkotmány, a szentkorona-tan, a különféle jelzőkkel minősített köztársaságok, demokráciák fogalomkészletével s annyi mással jelö10
