Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)
1988-10-21 / 20. szám
lünk. Ezeknek az erőknek építő vagy romboló hatása mind megtalálható a magyar önismeret zavarainak létrejöttében s mai ellentmondásaiban. A nemzetállam kivételes hatású eszményi formájában ti. egybe kellene illeszkedniük a terület (országhatár), a hatalom (állam), a népesség (társadalom) s a műveltség (nyelv, szokások) erőinek. Ezek azonban itt, e rendkívül egyenlőtlenül fejlődött Kelet-Közép- Európában csak egy-egy történelmi pillanatra juthattak - akkor is aláaknázott - egyensúlyi állapotba, s a világhatalmak mérkőzésének ebben a terében békés harmóniájuk mind újra megbomlott. Alapvető mozzanat, hogy egy darabokra tört, évszázados hadszíntérből lassan újraépülő ország vezetői főként egy virtuálisan élő alkotmányra hivatkozva készültek visszavívni a magyar önállóságot is a változó világ nagyhatalmainak erőjátékában. De tudnivaló, hogy még a magyar nemzeti reformok radikális vezetőinek nagy része is valamelyik nagyhatalom keretein belül kereste és keresi az országos függetlenedés, fölemelkedés lehetőségét, az osztályos vagy nemzetiségi érdek érvényesítésének útjait. A mindújra levert nemzetet - egy-egy lázas pillanattól eltekintve - egy határain kívül székelő hatalom irányítja, s a hazai érdekek érvényesítését csak a vele folyó alkuk mozgásterében lehet megtervezni. Ezért aztán előfordulhatott az is, hogy - mint a múlt század utolsó harmadában - a megingott idegen főhatalom védőjeként, régi, vonzó, haladóan ellenzéki szerepét megcserélve, az egyre jobban elmeszesedő birodalom reakciós csendőreként tűnik föl a szabadság népe. Amikor az eszmélkedő hazai értelmiség kezdi áttekinteni a „két haza” helyzetét, kiderül, hogy a hadszíntér-pusztaság helyén újraszervezett Magyarországon és Erdélyben a magyarság már a legnagyobb kisebbséggé csökkent és idegen telepesekkel, német nyelvű polgársággal, nem magyar vagy külföldieskedő főurakkal lazult föl. A „magyar elem elsőbbségének” legfőbb érve: az „ősi alkotmány”, a „régi dicsőség” egyszerre lett akadálya a reformnak, de alapérve is az újra kivívandó nemzeti önállóságnak. „Hazafiság a nemzetiségnek”: ez a jelszó nemcsak a magyar színházak homlokzatain szaporodott el, hanem a közvéleményformáló egyéb intézményekén is. Hungária hivatalos nyelve a holt, vagy csak hivatalos használatra szegényedett latin volt. Helyére a németet tenni főként az országos ellenkezés miatt nem lehetett, de a német hivatalos nyelv erőltetésénél alig kisebb ellenkezést váltott ki a soknépű és nyelvű országban a magyar elfogadtatása is. A „Nyelvében él a nemzet” formulájának makacs visszatérte nem csak a nyelvtörténésznek adhat fontos jelzést, ha az érdekli, miért lett a nyelvújítás nálunk olyan mély politikai indulatokat is kiváltó, oly széles körökre kiterjedő s oly ellentmondásosan társadalmi és nemcsak szakmai mozgalom. Egy nemzetet kellett akkor, az első nagy reformkorban, romjaiból újjáteremteni, s egy régies nyelvet a megújuló világ teljességének kifejezőjévé tenni. S máig érvényesek - alapjaikat, jelentésüknek rokonságát nézve - azok a jelmondatok is, amelyek az egykori országos vitákban születtek meg vagy a kor ismeretében megfogalmazhatók. Elég csak néhányat említenem: „Magyarország nem volt, hanem lesz”; ezt ismétli ma is mindenki, aki bízik megmaradásunkban; de hozzáteszi: „Magyarország akkor lesz, ha volt”; ha jövőjének terveiből nem zárja ki megmért s esetleg meghaladva megőrzött hagyományait. „Csak egy nemzetközi tekintélyű nagyhatalom szélárnyékában megerősödve járhatja majd a magyarság is a maga útját”, tanítja a kisnépek erőviszonyait megmérő valóságérzék: és „Csak a független nemzet érdekérvényesítése biztosíthatja a szükséges reformok végrehajtását”, mondja az annyiszor becsapottak indulata. Kurucok és labancok kényszerbirkózása színezi a „nemzeti sorskérdéseket” s teheti hordozóikat „egyazon magyar lélek kétfajta leheletévé”. 3. De közeledjünk a jelenhez; legalábbis ahhoz, aminek az én személyes élményem ad hitelt. Nagyjában egyidős vagyok a századdal : sorsom, érdeklődésem, hivatásom jegyében a magyar társadalomnak jóformán minden rétegével kapcsolatba kerültem: s mindig a történelmi fordulók magvának közelében, ha nem éppen örvényében. A háromnegyed század folyamán a hazáról, népről, nemzetről, azonosságtudatról kialakult vélemények igen sokféle változását kellett átélnem. Ismervén persze a valós körülményeknek azokat a földrengésszerű átalakulásait is, amelyek ezeket a mindújra válságjelző, nemegyszer a meghasonlásig fokozódó nemzeti tudatzavarokat okozták. A magyarság az elmúlt háromnegyed században legalább három olyan kataklizmán esett át, amelyeknek jelentősége, súlya a mohácsiéhoz hasonlítható. Viszonylag korán nyíló eszű értelmiségi voltam, de tanúsíthatom, hogy e kataklizmákat mindig az egész magyarság élte át; az értelmiség inkább csak jól-rosszul megfogalmazta azokat a maga osztálybázisában lejátszódó földcsuszamlásokat, átrendeződéseket, amelyeket az egész nép szenvedett el vagy hajtott végre. Megtaposva és újjászületve, mocsárba szorítva és onnan kilábolva. Tízéves fiúcskaként segítettem anyámnak 1914-ben a frontra induló első menetszázad búcsúztatására rendezett cigányzenés uzsonna föltálalásában: a térparancsnok Zalaegerszegen is elmondta, hogy „Mire a levelek lehullnak...” De akkorra már a főgimnáziumban csak a legfelső emelet jutott a diákoknak, a többi hadikórház volt. 1919-ben láttam a májusi tömeggyűlést a Vérmezőn, riadozva, hogy - a rémhír szerint - a szabadrabló Lenin-fiúk megszállják a Rákócziánumot, ahol tanultam. Csalánszövet egyenruhánkban ott álltunk sorfalat a Gellért téren, amikor Horthy tengerész egyenruhában, darútollasai élén bevonult a „bűnös városba”, amelyet, fehér lovát ugratva és raccsolva, „tetemre hívott”. Halálra sebzett lelkű trianoni fiatalemberként éltem át a hazavesztők, a különítményesek dáridóját, a vagonlakók, bélistázottak siralomvölgyét, meg a csonka országból az úri restauráció szigetét formáló gróf Bethlen István látszatbékéjét. A berlini Magyar Intézet könyvtárosaként jól kellett ismernem s használnom az első gazdag hungarológiai könyvtárt; A Weimari Németország őszében át kellett tekintenem a keleteurópai rendezés forrongását, Hitler hatalomátvételét. Hazatérve hiába beszéltem a növekvő német veszélyről, s hiába vettem részt gyermeteg ellenállásainkban, tudomásul kellett vennem a külső és belső frontok összeomlását. Azután azt is, hogy a magyarság, amely a felszabadulás fényes zászlai alatt az újjáépítés csodáit tudta létrehozni, legázolódik a „fordulat évét” követő jégverésben. Nem képes tehát emberséges formában megszilárdítani az ajándékba kapott forradalmi változásokat. Megakadályozhattam volna-e, hogy a nevében ellene elkövetett méltánytalanságok miatt föllázadva, a harmadik Mohácsba rohajon a nép? S tanúja lettem, hogy a tájfun elültével is csak lassan ocsúdva kezd élni a meg-megtorpantott szövetségi politika lehetőségeivel, miközben ipari túlsúlyt teremt vagy rögtönöz egy hagyományos agrárországban. Milyen lehetett tehát számomra életem folyamatos jelenében a példás magyar? Az értelmetlen világháborúba belépő Tisza István-féle, aki alkotmányos fegyelemben bejelentette, hogy a háborút elvesztettük, a lovak közé dobta a gyeplőt, vagy a Károlyi Mihály-szerű, aki ártatlan naivitással magára vette a csődtömeg felelősségét, s az első kudarc után tovább hárította azt a teljesen fölkészületlenül radikálizálódó csoportosulásokra? A percemberkék dilettantizmusa kifejezhette-e méltó módon a „kis magyar nemzet”-ként helytálló magyarságot? A „keresztény kurzus”, amelyet a lelkesen együttműködő Szabó Dezső hamarosan s joggal „görény-kurzus ”-nak nevezett? Bethlen itthoni, nyílt szavazásos profi hármas szövetsége volt-e jobb, vagy az új reformnemzedéknek az emigrációban széttöredező-marakodó szórványa? Akkor már mégis inkább Ady, aki ostorozó haraggal figyelmeztetett, hogy még a templomot sem építettük fel; az itthonmaradottak közül pedig azok, akik be merték vallani a múltat, s elindultak a hárommillió koldus világát megforgatni. Inkább Bajcsy-Zsilinszky, aki „ébredő magyarként” kezdte, s a németeket fegyverrel váró, mártírhalált vállaló antifasisztaként végezte. Azokat kellett volna választanom, akik, bujdosónak érezvén magukat hazájukban, abba az eszményi világba húzódtak vissza, amelyet még Illyés Gyulának is így kellett neveznie: „Haza a magasban?” Akkor már inkább azokat, akik a nép s a történelem kincseit az emberiség örök értékeinek világába emelve akartak s tudtak példát mutatni az alkotó magyarságra. De ők, mint a nemzet minden nagy szelleme: újra is fogalmazták azonosságtudatunk fő kérdéseit! Ha tőlem függne, hogy kiről nevezzék el történelmünknek azt a korát, amely az én életidőm is, a példás dioszkurokat választanám: Kodályt és Bartókot. 4. Jó évtizede már, hogy az NSZK-ban jártam az ottan élő magyaroknak irodalmunkról beszélni. Essenben az előadás után elvegyülhettem az együtt maradó társasággal. Az est egyik szervezője megkérdezte, hogy otthon is el merem-e mondani azt, amit ott nekik. Mikor elhitte, hogy itthon sem szoktam hazudni, odaszólította - ő maga a katolikusoké 11
