Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)
1988-08-05 / 15. szám
A NÉPI GYÓGYÁSZAT EMLÉKEI A természetes gyógymódok híveinek tábora világszerte növekszik, s a laikusok mellett mind több orvos csatlakozik hozzájuk. A gyógynövények tehát „csatát nyertek”, minden háztartásban megtalálhatók, naponta használjuk őket. Ám ez korántsem új jelenség, hiszen a gyógynövények használata évszázadokon át természetes volt. Sőt a betegségek gyógyítása Magyarországon, főleg az orvostól, kórháztól, patikától távol eső kisebb településeken szinte kizárólag gyógynövényekkel történt. A népi gyógyászat Alföldön honos szokásait és tárgyi emlékeit kiállításon mutatja be a kecskeméti Orvos- és Gyógyszertörténeti Múzeum. Mészáros Ágnes muzeológus érdeme, hogy összegyűjtötte a fellelhető relikviákat és a témával kapcsolatos szokásokat. Tőle hallottuk, hogy az Alföldön szinte minden településen „füvesasszonyok” éltek, akik minden bajra, nyavalyára tudtak valami természetes „szert” ajánlani. De az egyszerű háziasszonyok előtt sem volt titok, hogy a leggyakrabban előforduló betegségekre gyógynövény való. A teák, főzetek, borogatások készítéi 1. Gyógynövények, amelyeket ma is szívesen használunk 2. A lókoponyát az ártó szellemek elűzésére használták 3. Egy dobozi javasasszony házi szerei, amelyek segítségével megszabadított a rontástól 4. A „csodatevő" frászkarika FOTÓ: STEFKA ÉVA sének tudománya ugyanis nemzedékről nemzedékre öröklődött. Előszeretettel használták például a zsályát, a kamillát, a fodormentát, a csalánt, a kerekrepkényt, hogy csak néhányat említsünk a közismertebb gyógynövények sorából. S hogy a füvesasszonyok megfigyelései sokszor mennyire helytállóak voltak, ezt a mai, korszerű tudományos tapasztalatok is alátámasztják. A népi gyógyászat másik része azonban nem a megfigyelésekből, hanem a hiedelmek világából eredt, mert ha őseink egy-egy betegségre nem tudtak magyarázatot adni, akkor a hit és képzelet világából merítettek. A lovas nomád élet örökségét idézi például az a kiállított lókoponya is, amelyet valamikor kunyhóik mellé tűztek ki az alföldi pásztorok, hogy ezzel az állatokat a rájuk leselkedő veszélytől megóvják. Mert abban bíztak, a lókoponya elijeszti, útját állja az ártó szellemeknek. Saját egészségüket pedig úgy vigyázták, hogy úgynevezett „cigányfüzért” és amuletteket viseltek, amelyek állítólag távol tartották a betegségeket. Ha netán 2 4 így is megbetegedett a pásztorember, akkor csakis rontásra gyanakodott, amelytől különös fortélyokkal igyekezett megszabadulni. Minden korban fontos volt az újszülöttek, csecsemők egészsége. A vigasztalanul és görcsösen síró kisgyermeken például valamikor úgy segítettek, hogy „frászkarikát” sütöttek neki szigorú rítus szerint. Nevezetesen: kilenc egymás utáni napon, kilenc házból összegyűjtötték a hozzá való lisztet, aztán nagy gonddal öszszegyúrták a tésztát, és perecet formáztak belőle. Végül kisütötték a frászkarikát. Ha még ezek után, kilenc nap múltán is életben volt a csecsemő, többször átbújtatták a karikán, hogy nyavalyái egy csapásra elmúljanak. Ha nem is használt a frászkarika, szerencsére nem is ártott. Valós „értékéről” népi mondások árulkodnak, amelyekből bizonyára mindenki ismer néhányat. Ha azt akarjuk kifejezni, hogy valaminek semmi haszna, értelme, csak annyit mondunk: „egy frászkarikát!” GYERGYÓ KATALIN 3 ÁBRAHÁM REGÉJE Hegedűs Géza ÁBRAHÁM REGÉJE MAGVETŐ KIADÓ Szinte magam előtt látom talán legtermékenyebb írónkat, Hegedűs Gézát, midőn egyik új kötetéről - a nyolcvanhatodikról vagy nyolcvanhetedikről - beszél tanítványainak, barátainak, könyvekkel telezsúfolt dolgozószobájában. Kényelmesen ül a fotelban, teletömködi a pipáját, bajlódik a gyújtással, s közben arról az Ábrahámról mesél, akinek történetét az Ótestamentum őrzi, Mózes Első könyvének XII-XXV. fejezete hagyta ránk. A valamikor négyezer évvel ezelőtt élt bölcs pásztor, akit Isten barátjának neveztek, a Tigris és Eufrátesz vidékéről indul, és Kánaán pusztaságain vezette népét. Ha kellett, harcolt, ha lehetett, békében élt. Hőstetteit bizonyára vándorénekesek terjesztették, vitték pásztortüzektől pásztortüzekhez, mint a hasonló sumér és akkád époszokat az asszír és babiloni dalnokok és homéroszi énekeket a görög lantosok. Hegedűs Géza követi őket, példájuk nyomán, most, 1988-ban nekünk gyújt pásztortüzet, szép mai magyar nyelvezettel, ám történeti hűséggel meséli krónikás énekét huszonnégy szakaszban. Az első, rövid énekben, ő maga, az idősödő költő Históriához fordul, „a tanító kedvű asszonyhoz”, hozzá fohászkodik, hogy legyen ereje idézni az egyistenhit első bajnokának, a bálványok első ellenfelének hitregébe rejtett krónikáját. A kérést valahol meghallgathatták, mert mindvégig olyan szép és kedves, sőt izgalmas a rege, hogy az olvasó együltében végigolvassa - s tán meg is könnyezi - az élettől búcsúzkodó Ábrahám vallomását: Én megtettem a teendőt / ti szolgáljátok most már a leendőt, / ti értitek, hogy mit is rejt a szó, mely az Egyetlen Örökkévaló / létét hirdetve olyan hit marad, / mely az embernek emberséget ad. / Ez lesz a feladat már mindörökre. / Engem pedig fektessetek a rögre, / ahová Sárát egykor én temettem. / Feküdjünk egymás mellett mind a ketten. / Ő engem lásson és én rája lássak: / életen túl is örök hitvestársak...” HERNÁDI MAGDA 28
