Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)
1988-08-05 / 15. szám
F eltűnik errefelé az idegen. Csakhamar elő is terem egy hétévesforma legény - Lacikának hívják kulcsért fut, és vezet minket a templom kapujához. Juttatni akarunk neki örömünkből, előbukik hát a sutácska kérdés: „Tudod-e Lacika, milyen messze földön híres templom a tiétek?” „Jönnek ide még Nyíregyházáról is!” - vágja rá erre, de kerekre nyílik a szeme, amikor kiderül, hogy pesti országjárókat kalauzol. Mert a főváros mégiscsak messze van innen. Messzebb annál, ami a lenhajú kis magyar képzeletébe belefér. A távolság - ha félországnyi is - egyébként sem kilométerrel számlálható igazán; inkább mérhető a kevesebb munkaalkalom-1. A nagyszekeresi református templom 2. Lónyai kalauzunk, Demjén Lacika 3. Sára Gáspár bácsi úgy meséli, csónakokkal érkeztek valahonnan keletről a szatmárcsekei magyarok ősei. Innen a fejfák különös formája 4. Művészi gonddal rakott tűzifa a tarpai Szilágyi József udvarában 5. Templom és harangláb Lónyán 6. Jellegzetes beregi kapu Tarpán 7. Csaroda református temploma A SZERZŐ FELVÉTELEI mai, a fővárosba ingázók tízezreivel, a települések szerény komfortjával, hol a tanár, hol az orvoshiánnyal. A mai Szabolcs- Szatmár - bár számos városában, községében szemmel látható a gyarapodás - a legtöbb fejlettségi mutató tükrében az utolsók között kullog a megyék sorában. És a varázslatos Szatmár-Bereg - az egész Nagy-Alföld műemlékekben leggazdagabb tája - a megyén belül is a mostohább vidékek közé tartozik. Itt a leghoszszabb és leghidegebb a tél, s mikor végre kitavaszodik, gyakorta fagyok tizedelik az éledező rügyeket. A föld sok határban kötött, agyagos, ritkán hullik éppen annyi csapadék, mint amit e kényes talaj természete megkíván. Az itteni néphez - őseikről azt mondják, jóval 896 előtt, kabar törzsekkel érkeztek - a történelem sem volt túl kegyes. Településeik szerepe csak a török hódoltság idején értékelődött föl igazán. Akkoriban - Bethlen Gábortól - kapott Tarpa is mezővárosi rangot, a királyi Magyarország - azaz a Felvidék - és Erdély közötti közvetitőkereskedelem jóvoltából. A gazdasági fejlődés a későbbiekben megrekedt, nem jutott pénz, erő a templomok másfelé oly gyakori modernizálására. Az elődök nélkülözésének köszönhetjük hát mi, mai magyarok, építészetünk megkapó relikviáit. No meg a folyamatos restaurálásnak, amely Lónyától Tarpán át Jánkmajtisig gondját viseli az öreg falaknak. Trianon elvágta a Felső-Tiszavidék gazdáit, kisiparosait, kereskedőit hagyományos vásározóhelyeiktől. S mert ipar máig is alig települt, csökkent a megtartó erő, ki csak utazgat, ki el is költözött a jobb megélhetés reményében. A hatvanas-hetvenes évek látványos gyarapodását a mezőgazdaság, ezen belül is egy űj kultúra, az alma hozta, amely később eladhatatlan készletekké halmozódva szított háborúságot. A feszültség mostanság némiképp csillapodni látszik - miután sok almáskertet kiirtottak és újabb fajtákat telepítettek - ám az élet továbbra sem könnyű Szatmár-Bereg falvaiban. A pénz itt végképp nem terem egykönynyen. Egy tarpai háziasszony mondta el: diótöréssel-tisztítással keresett négyezer forintot. Éjt nappallá téve, egy hétig dolgozott ezért az összegért. Ő a kemencét és a kenyérsütés egyéb kellékeit mutatta meg effélét csak meséből ismerő lányaimnak, mig a szembeszomszéd takarmányért induló tehenes fogatára invitálta őket. Míg ballagtunk a szekér mellett, elmondta: harminc éve kel hajnali két órakor. Kikerekezik a szövetkezeti tehenészetbe, ellátja az állatokat, majd következik a háztáji almáskert, vetemény, az otthoni pár tehénke. S ez a kidolgozott kezű, napcserzette férfi a messzi földön híres tarpai daloskörbe is eljár, ki tudja honnan, hogyan csenve időt és erőt a közös éneklésre. Esze Józseféknél laktunk. Nyugdíjas házaspár, a gyerekek már a maguk kenyerén, a férfi vezető agronómusa volt a helybeli szövetkezetnek. Nagy almáskertet gondoznak, udvarukban hízó, baromfi, szőlőjük, csinos présházuk van a határszéli Nagy-hegyen. Eszéék úttörői ezen a tájon az úgynevezett falusi turizmusnak. Úgynevezett - írom, mert szeretném, ha nem így neveznék. Seízű szóösszetétel ez, csak aktákra való. Jobb lenne tán a falusi vendégfogadás. Mert ha gazdasági vállalkozásról van is szó - amelytől sokat várhat ez a környék -, nem először tapasztaltam: a falusi ember nemcsak a pénzt, a vendéget is várja. Lónya, Tákos, Csaroda, Márokpapi, Nagyszekeres... a mészfehérrel, s az óbarnával templomai csakúgy részei a tájnak, mint a fa és a bokor. A mezők virághíme felkúszik az úrasztali térítőkre, a mennyezet fakazettáira. A paplakok körül jókora kertek, némelyik végében méhes duruzsol. A vámosoroszi parókia felől gyerekzsibongás hallik. Az ifjú lelkész és hitvese - négy csemetéjük mint az orgonasípok - egy hétre még népesebb családot gyűjtött maga köré; Bibliával barátkoznak, zsoltárokat tanulnak. Két fa között hinta lógáz, egy hosszú asztalon papírhalmok, festékek, színes ceruzák. Este hat óra tájt Szatmár-Bereg útjain is csak lépésben lehet közlekedni. Ilyenkor tér haza a csorda. A kolompszó, a paták tompa üteme belesimul a csöndbe. A kispadokról öregek tekintgetnek a jószágok után. Az autójában poroszkáló városi vendég lassan-lassan beméri a távolságot; falu és város, Bereg és Budapest között. És nagyon szeretné, ha ez a távolság úgy csökkenne, hogy a gacsánszegi Tisza vize továbbra is kulacsba kívánkozzék, hogy se a tájat, se az embert ne szürkítsék a fejlődés mellékhatásai. BALÁZS ISTVÁN 17
