Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)

1988-08-05 / 15. szám

Hass. alkoss. vara pits KÖLCSEY FERENC (1790-1838) Augusztus 24-én lesz 150 éve, hogy Kölcsey befejezte rövid föl­di pályafutását. Halálhíre mélyen megrázta a magyar közvéle­ményt. Egy személyben volt a Himnusz és a Vanitatum vanitas költője, botrányt kavaró irodalmi kritikák és alapvető művelődés­­történeti tanulmányok szerzője, új utakat kereső elbeszélő és er­kölcsi bölcselő; szeretetre, szép­re, jóra vágyó, kétségektől gyö­tört, gyönge alkatú férfiú és har­cos politikus. Kölcsey a debreceni kollégi­umban tanult. A kor szellemében magától értetődő volt, hogy a szabadulása után irodalmi vezér­ré nőtt Kazinczy igézetében kezd­te pályáját a költői, filozófusi ál­mokat melengető fiatalember. Kölcsey egyaránt idegennek érez­te magát Debrecen merev kálvi­nista világában, a pesti értelmiség gyakorlatias szellemében és el­maradott vidéki otthonaiban. „Ó sírni, sírni, sírni / Mint nem sírt senki még / Az elsűlyedt boldog­ság után” - írta Elfojtódás című versében. Ezzel párhuzamosan elmélyülten tanulmányozta a gö­rög filozófiát, az újabb német és francia költészetet, az esztétikai­bölcseleti irodalmat. Már igen fiatalon a legnagyobb magyar el­mék közé tartozott. Legközelebbi barátjának, Sze­mere Pálnak a biztatására 1817- ben Pesten kívánt letelepedni, hogy nyilvánosság elé lépjen az induló Tudományos Gyűjtemény hasábjain és megélhetést találjon a szellemi központtá nőtt város­ban. Csokonairól, Berzsenyiről, Kis Jánosról írt kritikáiban addig példátlanul magasra helyezte a mércét, és az első kettővel óriási vihart kavart. Az érzékeny költő barátja, majd saját birtokára me­nekült. Rádöbbent, hogy ki kell lépnie a fennkölt eszmék világá­ból, nem hagyhatja figyelmen kí­vül a magyar valóságot, annak hagyományait és sajátos gondja­it. Írói szerepének átgondolásá­val járó mély válságát a húszas évek termékeny alkotó korszaka követte. Költőként és alapvető ta­nulmányok szerzőjeként ekkor talált saját hangjára. A „magyar nép zivataros századaira” gon­dolva írta a jelennek és jövőnek szóló Himnusz dacos hitvallását, elevenítette föl Dobozi című elbe­szélő költeményében a múltbeli küzdelmek emberi tragédiáit és a mögöttük álló erkölcsi tartást, a Vanitatum vanitasban fogalmazta meg az embersorsra vonatkozó bölcseleti kérdéseit. Ekkor szület­tek legfontosabb tanulmányai, köztük a Nemzeti hagyományok és a Mohács. A múlt tanulságain töprengve jutott a Rebellis vers lázadó hang­jáig, a Zrínyi dala ban, valamint a Zrínyi második énekében fogal­mazta meg a legnagyobb művészi erővel politikai indítékú aggodal­mait, kétségeit. A jelent, a ma­gyarságot ostorozva - sok más kortársához hasonlóan - ő sem a beletörődés kényelmes álláspont­ját választotta, hanem Huszt romvárát jelképként állítva hazá­ja elé, hirdette: „Messze jövendő­vel komolyan vess össze jelen­kort: / Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűi!” Elsők között vállalta az új mű­fajt, az elbeszélést, amelynek ke­retében a polgárosulás felé elin­dult Magyarország sajátos gond­jait szólaltatta meg. A kárpáti K.D.liFM RiKüvnS Részlet az Országgyűlési naplóból December 13-án 1832 Még a nádor nincs itt, az egy­másután érkező követek téli la­kaikat rendelgetik; s én szobám­ba zárkózva gondolkozom a ha­záról, melynek nevében jöttem munkálni, és minden bizonnyal - küzdeni. íme ez a haza, mely gyermek­ségem álmaiba, mely ifjú és férfi korom érzelmeibe lángvonások­kal szövé szent képét! Ez a haza, melynek dicsőségéért meghalni oly régi s oly szép gondolata vala lelkemnek; s melynek háromszáz évű sebeit szívem alatt ezerszer érzém megújulni! Ez a haza, mely Plutarch hőseit olvastom­­ban egyetlenegy ideála volt az if­júnak; melynek nevével összeol­vadt kebelemben minden, amit hit és remény, hűség és szerelem, - minden, amit az emberiség leg­forróbb és tisztább érzelmei nyújthatnak. És e hazáért szen­vedett Hunyadi hálátlanságot és üldözést; e hazáért rohant Szon­di a halálba; e hazáért patakzott a Zrínyiek vére; e hazáért vá­lasztott sok nemes önként szám­kivetést, szerelemből fosztván meg magát attól, amihez élte minden boldogságát kötötte. S te mit fogsz érte tenni? Mit fogsz tenni most, midőn álmok helyett való pálya nyílik előtted? Lesz-e erőd létrehozni az ideá­kat, mik húsz év óta borzonga­­nak kebledben? Lesz-e bátorsá­god szembeszállani minden aka­dállyal, mik az új, ismeretien pá­lyázó útját ezerfelől elzárják? Fogsz-e tűrni rettentést, ki ba­rátság és szeretet karjából léptél ki? Fogsz-e tűrni jéghidegséget, kit forró kebel ápolt mindeddig? Fogsz-e tűrni hálátlanságot és félreértést, kiért a szenvedés órá­iban meleg könnyek hullottak, s kinek szeszélyeit is kedvező pil­lantások szelíden fogadták? De fogsz-e ostromot is állani a kísértések közt? Fogsz-e híven maradni, ha tántorodásodra bér tétetik? Fogsz-e szél és hab ellen küzdeni, ha minden elhágy; ha bűnnek mondatik, amit angyalod kebled mélyén sugall, ha minden való és jó, minden szép és nagy legyőzetve sülyedez? Oh jól ér­zem én, mit és mennyit kellene tennem; te pedig ott fenn, vagy itt benn, ki mindig tisztán meg­őrződ e kebelt, adj segédet mind­­végiglen! Március 18-án 1833 Neheztelek talán, hogy nap­­könyvemben sok szárazságot, és szárazság mellett sok aprólékos­ságot leltek? Ha ezt teszitek, mondom nektek: csudálatos em­berek vagytok! mert nem kellett volna-e meggondolnotok: mikép­pen én csak magam számára ír­tam e lapokat, korántsem a tie­tekre? Micsoda? tehát miért adtad sajtó alá? Sajtó alá, uraim? Ti bizonyos álmot láttok? képzelitek-e, hogy ily időben, mikor minden szeglet könyvvizsgálóval és titkospolitia spionnal van tele; mikor Szé­chenyi Stádiumát s Wesselényi Előítéleteit, bár könyvvizsgálói engedelmet nyertek is, a sajtó alól elfogták; mikor az igazság­talanságot, mi e két magányost éri, törvényhatóságokkal, példá­ul Szatmárral és Biharral is éreztették, s több effélék; hogy ily időben, mondom, elég bohó lettem volna sajtóról s olvasókö-18

Next

/
Oldalképek
Tartalom