Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)
1988-06-24 / 12. szám
A nemzetiségi kérdésről manapság Magyarországon sokat, sokféle módon látunk, hallunk és olvasunk. Világjelenségként jelenik meg a televízió híradásaiban, amikor távoli háborúkról, fegyveres konfliktusokról látunk döbbenetes képsorokat és etnikai, törzsi, nemzetiségi villongásokról hallunk háttérmagyarázatokat. Európai jelenségként is tapasztaljuk mind nyugati, mind keleti változataiban. A magyarországi hírfogyasztó számára a nyugati országokból főként a különböző terrorizmusok teszik ismertté és hírhedtté, de különböző formákban a szelídítettebb jobboldali áramlatok, pártok révén főként az idegengyűlölet, a faji előítéletek és türelmetlenségek kavargó sokaságában bukkannak föl számunkra etnikai, nemzetiségi csoportok és követelések. Európa keleti felében legújabban a szovjet politika megújulása szinte sorozatban repesztette meg a hallgatás burkát számos eddig eltemetett nemzetiségi problémáról, népcsoportok mind ez ideig kimondhatatlan nyűgeiről. Magyar jelenségként is megéljük, sőt elsősorban igy éljük meg a nemzeti-nemzetiségi kérdéseket. A magyar állampolgárt manapság történelmi és tudati gondok foglalkoztatják, tisztázó szándékú kíváncsisággal fordul a bőséges könyv- és folyóiratterméshez, turisztikai élmények, rokoni-baráti kapcsolatok révén is sok ismeretet gyújt. Sokszor említett az a tény, hogy a magyarság mintegy harmada a környező országokban él, nemzetiségi sorban. Magyarországon is élnek nemzetiségek; szerbek, horvátok, szlovének, szlovákok, románok és németek. A legutóbbi, 1980-as népszámláláskor 48 ezren vallották magukat más nemzetiségűnek, 85 ezren nemzetiségi anyanyelvűnek. A nemzetiségi szövetségek viszont 400-450 ezerre becsülik az általuk képviselt nemzetiséget. Melyik szám tehát a valódi? Mindegyikre azt mondhatjuk, hogy reális, hiszen eléggé általános az ősei nyelvét már elvesztett, de kultúrájában, szokásaiban a hagyományokhoz még igy-úgy ragaszkodó, nemzetiségi mivoltját nem tagadó állampolgáraink száma. Politikai felfogásunk elfogadja és tilalmakkal nem akadályozza a természetes aszszimiláció, a magyarságba való beolvadás tényét és jelenségvilágát, mégis azon az állásponton van, hogy a Magyarországon élő nemzetiségek kettős nyelvismerete, kettős kultúrája hasonlíthatatlanul nagyobb érték mint a beolvadás. Az elmúlt két-három évtizedben, a hazai gyakorlatban kikristályosodtak azok az elvek, amelyek politikánkat mozgatják. Néhányat megemlíthetünk:-az egyéni és kollektív jogok érvényesítése a nemzetiségek arányától független, elvi kérdés;-a kettős kultúrájú állampolgárok hazánkat is gazdagító és a nemzetek közötti összekötő tényezőt jelentenek;- a magyar és a nemzetiségi lakosság viszonya a demokrácia próbaköve;- a magyar nemzetiségpolitika összefügg a szomszédos országokkal való együttműködéssel. A hazánkban élő nemzetiségek és a kü(álla mokbeli magyar nemzetiségek közötti öszszefüggésekről a fentiek elvileg jó eligazítást és kereteket adnak, ugyanakkor nem kell eltagadnunk, hogy közvéleményünk egyes rétegeiben keverednek a magyar nemzetiségek sorsáért való aggodalmak és a hazai nemzetiségeinket övező figyelmet és kötődést túlzásnak minősítő bírálatok. A képet még bonyolultabbá teszi, hogy a magyarországi nemzetiségeink körében időnként erősödik az aggodalom a magyarságba való beolvadás gyors üteme miatt. Elismerik és értékelik, hogy a hivatalos politika támogatja fennmaradásukat, ugyanakkor rámutatnak az iskoláztatás, a közművelődés gyengeségeire és a helyi politika gyakori figyelmetlenségeire. Néha megfogalmaznak nemzetiségi személyiségek olyan alaptalan félelmeket, hogy valamiféle „kölcsönösségi” politika alkalmazására kerülhet sor a rovásukra. Ez utóbbi félelem hasonlóan torz tükörképe a magyar lakosság kisebb csoportjaiban megfogalmazott olyan vélekedés, miszerint a hazai nemzetiségekkel csak „taktikázunk”, mert erre van „szükség” a szomszédoknál élő magyar nemzetiségek iránti figyelmünk miatt. A Magyar Szocialista Munkáspárt és a magyar kormány többször és világosan megfogalmazta és hangoztatta véleményét ezekkel a kétségtelenül bonyolult, nem csekély érzékenységet kívánó és tapintatot megkövetelő kérdésekkel kapcsolatban. Tudatában kell lennünk annak, hogy a Magyar Népköztársaság felelősséggel és a megkülönböztetett törődés kötelezettségével tartozik az országban élő nemzetiségek anyanyelvi, oktatási, művelődési és tájékoztatási igényeinek kielégítésében. Nincs szó tehát arról, hogy saját feladatainkat átruháznánk más országokra, mert ők az anyanemzetek, oldják meg tehát a magyarországi kisebbségek gondjait. Egy sajátos példával jellemezve a helyzetet: a hazai nemzetiségek oktatási ellátásában - bármilyen meglepően is hangozzék ma a leggyengébb helyzetben a német nemzetiség van, hiányoznak az anyanyelvű iskolái. Nos, ezt a gondot eszünkbe sem jut a nemzetiségi kérdésben korrekt, segítőkész német államokra hárítani. Ez persze nem jelenti azt, hogy elveinkkel összeegyeztethetetlennek tartanánk, „beavatkozásnak” minősítenénk azt a kiegészítő jellegű segítséget, ami a német tannyelvű iskolák gyorsabb felépítésében, oktatási segédeszközökben, ösztöndíjakban ölt testet a közeljövőben, egyaránt gyarapítva nemzetiségünket és hazánkat is. A magyar politika elutasítja a „kölcsönösség" elvét és gyakorlatát a nemzetiségek sorsának alakításában. Visszautasítunk minden olyan sandaságot, ami arra célozgat, hogy hazai nemzetiségeink valamiféle „nyomás gyakorlására” vagy „kirakatpolitikára" szánt manipulációs eszközök lennének. Mondjuk ki: a hazai románság jó közérzetét, oktatási, művelődési helyzetének javítását nem tekint-6
