Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)
1988-05-06 / 9. szám
MÚZEUMI MOZDONYOK AZ ÍRÓ LÉGGYÖKEREI Termékeny író Kutasi Kovács Lajos. Mostanában egyszerre két könyve jelent meg a magyar könyvüzletek kirakataiban. Ez arra mutat, hogy népszerű is: az olvasók szeretik és keresik érdekes, olvasmányos - a brazíliai őserdők egzotikus tájait, embereit bemutató - írásait. A Kossuth Könyvkiadó gondozásában jelent meg Zöld pokol - vörös sivatag című könyve, amely Amazóniába kalauzol minket. A Magvetőnél pedig az eddigi sorozatától eltérő kötettel jelentkezett, címe: Az összefirkált térkép. Szabálytalan életrajz. A címlapon a szerző látható, indián fejdíszszel, a kezében békepipával. Ez nem jelmez, hiszen a puebló indiánok testvérükké fogadták, sőt tiszteletbeli főnökké is avatták. Kutasi évtizedekig élt Brazíliában, csak az utóbbi években telepedett le Angliában. Közben becsavarogta a világot, régi zsebatlasza csupa karika és vonal: berajzolta merre járt, mi volt az útvonal, és innen a cím: Öszszefirkált térkép. Szórakoztató a könyv, történet történet hátán. A stílus kifejező és gördülékeny, az író remek mesélő. Az olvasó lebeg az időben, ahogy Kutasi összemossa, egymásra csúsztatja az idősíkokat. Tolla nyomán megelevenedik a Säo Paulo-i magyar kolónia múltja; azok a magyarlakta utcák, ahol a portugálul nem tudó magyart is jól megértette a brazil fűszeres és ha becsíptek, a brazil feketék is azt énekelték, hogy „Csak egy kislány van a világon...” Ebben a magyar-brazil világban természetes volt, hogy a mérnök egyszer csak gondol egyet és attól fogva telket árul, a kántor rádiót javít, es a hajdani pesti színműíró felcsap szakácsnak. Hírt kapunk a magyar egyesületekről, a nevezetes műkedvelő előadásokról is. Színes embersorsok füzérét kapjuk, magyarokét, akiket elnyelt az idő. Szerencsére azonban akadt egy jó tollú, hivatott krónikás, aki megrajzolta e furcsa korszak különös brazil-magyar világának érdekes, gyakran szánni való embereit. Egy kis példa. A szerző már csak hallomásból tudott egy réges-régi János vitéz előadásról, amelyben a „vitézt” egy tehetséges asszony, bizonyos Kotolákné játszotta. Később személyesen is megismerkedett vele egy magyar összejövetelen - akkor már idős néni volt. A hatvanas évek végén vette fel Kutasi Kovács Lajos a brazil állampolgárságot. Az eskütételnél huszanhuszonöten lehettek egyszerre és közülük egy idős asszony, amikor kézhez kapta az állampolgári okmányát, elsírta magát és megszólalt magyarul: „Édes hazám, Magyarország, azért én nem lettem hűtlen hozzád.” Az író felismerte őt; Kotolákné volt, a Säo Paulo-i János vitéz. Kutasi a földgolyón, ezen az összefirkált térképen utazik, kelettől nyugatig, északtól délig. A kíváncsiság A sípolva rohanó lokomotív, amint füst és gőzfelhőt okádva, zakatolva fúrja magát előre a s' eken, mindig impozáns, felejthetetlen lát• vány volt. A fotográfusnak Don Passos: Furia című, egyedülálló mozdonyfelvételét juttatta eszébe, amelylyel az ötvenes években az egyik budapesti fotótárlaton nagydíjat nyert. A felejthetetlennek titulált látványt azonban lassan mégis elfeledjük, mert a füstösök felett eljárt az idő. Pedig milyen tetszetős is volt annak idején egy 310-es, 324-es vagy a 424- es, világviszonylatban is elismert Ganz-mozdonykonstrukció. Talán az idősebbeknek még a fülében cseng a 411-es, Truman becenévre hallgató mozdony kattogása is. (A név onnan ered, hogy a háború után a nyugati szövetséges haderők mozdonyparkjának kiselejtezett darabjait, a 41 Leseket ócskavas árban vettük meg, ám még évtizedekig ezek bonyolították a magyar teherforgalom jelentős részét.) Nosztalgia ide, nosztalgia oda, az igazság az, hogy a gőzmozdonyok nemcsak gazdaságtalanok, hanem környezetszennyezők is voltak, ma már a múzeumban van a helyük. Hazánk több vasúti csomópontján, állomásán látható egy-egy szépen felújított gőzmozdony, de igazi vasúttörténeti gyűjteményt csak Paks köze^ ben találhatunk. A Duna menti városban 1985-ben nyílt meg a régi vasútállomáshoz - Ó-Pakshoz - tartozó pályaszakaszon Közép-Európa leggazdagabb vasúttörténeti múzeuma. Helyet kaptak itt a régi pályafenntartási eszközök, megtekinthetők egy szépen helyreállított bakterház, régi állomásépület, valamint a forgalmi iroda az elmaradhatatlan morzetávíróval, továbbá egy teljesen berendezett állomásfőnöki szoba. De a legnagyobb érdeklődés a gőzösökből álló mozdonypark és a régi fűtőház iránt mutatkozik. Ha valaki - akár gépkocsival - erre jár, ne csak a halászlé kedvéért álljon meg Pakson... Ha a festői Duna-szakaszon feltűnik az Ó-Paks tábla és a síneken özönvíz előtti mozdonyok sorakoznak, időzzünk itt el néhány percre. A régi vasút emlékeinek látványa megéri a kitérőt. Kép és szöveg: FÉNYES TAMAS 1.1883-ban épült mozdony 2. Sínautó, motorvonat, gőzdaru a szabadtéri múzeumban 3. A bakterház és a pályafenntartó szerszámok hajtja? Az is. De a szükség is, hiszen Brazíliát, választott hazáját, több mint két évtized után azért hagyta ott, mert elfogyott körülötte a levegő. Most Londonban van szállása és Budapesten vendégszobája. Hol az otthona? A képzeletében, az emlékeiben, útközben? A kérdést nemcsak én tettem fel, hanem - önmagának - gyakran az író is. És a könyve vége felé így felel rá: „Második szülőföldem Brazília, ahová időnként visszatérek, közöm van hozzá, kíváncsi vagyok, mi történik ott, mi változott... Anélkül, hogy igazi szülőföldem képe egy árnyalattal is halványodott volna. Mindkét szülőföldem képe mélyebb és árnyaltabb lett a múló évek során. Egy alkalommal valaki azt mondta, gyökértelenek lettünk.-Dehogy! Tiltakozott feleségem. Léggyökereink nőttek!-Valóban a trópuson élve tanultunk a mangrove-fától: léggyökereket növesztettünk anélkül, hogy hajszálgyökereink elsorvadtak volna. Ha valaki egyszer elhagyja szülőföldjét, azt hiszem szüksége van mindkettőre, különben lelkének egyik vagy másik fele sorvad el... A brazil, majd az angol nyelv tengerében értettem meg, milyen jelentősége van az ikes igének. Nem valami hamis pátosszal megfogalmazott se kint, se bent érzésem van, mint némely emigráns írónak, inkább a kint is bent is bizonyossága.” Megvesztegető válasz. Olvassák el a könyvet! SZÁNTÓ MIKLÓS
