Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)
1988-05-06 / 9. szám
teddide-teddoda munkákra így emlékezik: „Bizonyítani akartam, mint annyian mások. Ha Magyarországon lehetett volna ennyit dolgozni, valószínűleg ott is sokra viszem, ott is megalapozott ember leszek. Itt meg is volt a lehetőség. Ismertem olyan magyart, aki egyszerre kettő, heti 40 órás állást töltött be!" Az ausztráliai magyarok keresik egymás társaságát. Az 1987-ben kiadott Etnikai Közösségi Szervezetek Tájékoztatója szerint nem kevesebb, mint hetvennégy magyar egyesületet, klubot tartanak nyilván. Ehhez azonban rögtön hozzá kell tenni valamit. A megállapítás, hogy „keresik egymás társaságát” ugyanis csak részben igaz, az adott egyesületen belül. Mert nehéz elképzelni, hogy mondjuk a Magyar Harcosok Bajtársi Közössége és a jórészt zsidó tagokból álló Hakoah Klub között baráti párbeszéd legyen. Előfordul ‘ttí is, hogy egyazon városban Tcét magyar református közösség fordít hátat egymásnak - miközben, mint egy egyesületi vezető szomorúan megfogalmazta, a világban egyre inkább előrehalad a különböző egyházak párbeszéde is. Sajnos, tette hozzá, sok gyereket elijeszt a szülők marakodása. Ugyanígy megvannak a különbségek az óhazához fűződő kapcsolatok megítélésében, bár a látogatónak úgy tűnik, hogy ezen a téren mára már mintha nagyobb lenne a spontán egyetértés, mint az egymás közötti viszonyban. Az egyik magyar klub vezetője így fogalmazott: „A történelmet a győztesek írják. Ötvenhat mást jelent nekünk, mint a Magyar Népköztársaság vezetésének. De a nemzet odahaza él, és a mi érdekünk és szándékunk, hogy jobban éljen.” A hazalátogatások száma az elmúlt években megugrott. Hogy Ausztrália messze van? A régi igazságra ma így felelnek: hiszen csak huszonhét órás repülőút. Egy szál fehér rózsa Isten, áldd meg a magyart... A Himnusz fenséges dallama a földgolyó túloldalán, a melbourne-i református templomban olyan döbbenetes és felemelő, akár az olimpián, amikor a legmagasabb árbocra húzzák éppen a magyar lobogót. Vége az istentiszteletnek és a Független Magyar Református Egyház hívei a templom melletti klubban közös ebédre gyülekeznek. Eszik a jó töltött káposztát, amit fröcscsel öblítenek, és micsoda igazságtalanság: a gyerekeket előbb tanulni küldik. Parányi szobában ülnek, tizenheten. Van köztük négyéves és tizenhét éves. Az Erdélyből nemrég érkezett Kis Ildikó és édesanyja tanítja őket magyar nyelvre. Felcsendül a szintetizátor hangja. Jancsika! „Hull a hó, hull a 1. Sydney... 2. ...és híressége: az Opera 3. Magyai református templom Melbourne-ben... 4. ...és a Bocskai-klub 5. Földváry Gábor 6. Alex Pongrass 7. Antal Ferenc hó, mesebeli álom” - énekli egy kisfiú a karácsonyi dalt. Istvánka! „Kiskarácsony, nagykarácsony...” - kezdi a pöttöm legényke, de a tanárnő megállítja. Vedd ki a rágógumit a szádból, nem szép! A nemes vonalú templom mellett lombos akácfa. Pál János, az egyik presbiter Magyarországról hozta a magot Melbourne-be. A kis közösség támogatja az újonnan érkezetteket, a munkaképteleneket, idősek otthonát tartanak fenn, ahol tizennyolc berendezett szoba van. A lelkes társaság vezetője, Antal Ferenc 1945 márciusában jött el Magyarországról. Az újságíró kíváncsian készül a vele való beszélgetésre, izgalmas zsurnalisztikái élményre számít. A lelkipásztorról tudott, hogy Besztercén fasiszta lapot szerkesztett, majd 1944 őszén Szálasi közvetlen munkatársa volt. Később viszont egykori „bajtársai” kiközösítették - mert hogy határozottan kiállt a Magyarországhoz fűződő kapcsolatok javításáért. A múltra vonatkozó kérdések azonban sorra lepattognak a nagytiszteletű úrról. „Amikor Erdély felszabadult, jöttek a lelkes magyarok, mondogatták, hogy ti lesztek itt a jövő. De ez a múlt. Szálasi is a múlt. Én itt a magyarságot szolgálom.” A Független Magyar Református Egyház a gazdája a Fehér Rózsa báloknak. A heidelbergi városházára (lám, mások is hogy őrzik a névgyökereket!) mintegy négyszáz Melbourne-i magyar jött el. Harminchetedik alkalommal rendezték meg az első bálozók seregszemléjét. Ahogy mondta a műsorvezető a neveket, úgy lebbentek be a kipirult arcúj, hosszú fehér ruhás lányok és a frakkban esetlenül feszengő fiúk. Bassa Mária, Erőss Feri..., Darabont Melinda, Budaházi Mihály... Pukkedli, illetve meghajlás, a szál fehér rózsa - de szép emlék is lesz - a fiútól a lányhoz kerül. Fedor Diane, Oláh János... villognak a vakuk, szaladgálnak a videósok. Kezdődik a tánc. Simonék öröme Ez is tánc... De másfajta. Nem keringő, nem álomba ringató, andalító. A Canberrái Magyar-Ausztrál Klubban Szinyei Merse- és Vaszary-reprodukciók és Szent István képe fogadja az embert. A hatalmas, vadonatújnak tűnő ház hatszáz fős tagságának fele magyar. Hogy miről híresek? Tánccsoportjukról. A vezető, a mokány, ruganyos Simon József életében már sok mindent csinált. Vándorcirkuszban kezdte (az Odeon volt a szülőké, és csudaszámba ment, ha egy hétig ugyanazon elemi iskolába járhatott), vájáriskolában folytatta, majd katonaság következett, azután 56 és Belgium, bánya, Ausztrália, újra Belgium és asztalosság, majd ismét Ausztrália. Egy valami azonban állandó volt: a tánc. Simon, akármerre ment, tánccsoportot alapított, a pécsi vájáriskolában éppúgy, mint az ausztrál hivatalnokvárosban. Az Adelaide-i magyar fesztiválra a kalocsai táncot, a csárdást, 17 i
