Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)
1988-05-06 / 9. szám
Szépen gondozott park, egy tucatnyi fehérre meszelt, piros cseréptetős, tornácos családi ház, idilli környezet: ez a battonyai SOS-Gyermekfalu. 1988 tavaszán hatvan árva vagy elhagyott, állami gondozásra szoruló gyermek és tizenegy nevelőanya otthona. 1983-at irtunk, amikor Joseph von Ferenczy müncheni sajtófejedelem pénzt ajánlott föl a magyarországi gyermekfalu létrehozására, amihez aztán a Hermann-Gmeiner Alapítvány is hozzájárult. Ehhez képest csak jókora késéssel, három és fél év múlva, 1986 őszén készült el a létesítmény. Az indulás sem ment simán. Sokan, sokfélét akartak- bizonyára jó szándéktól vezérelve - s ez bizony olykor heves vitákhoz vezetett. De végül is most nyugalom és béke honol a gyermekfaluban. A „legfiatalabb” családot, Balogh Erikáékat déltájban látogattuk meg. A gyerekek már hazatértek az iskolából, óvodából, éppen ebédhez készülődnek. A két kislány a terítésnél segédkezik, a nagy fiú a legkisebbet tanítgatja a kézmosás fortélyaira. Aztán elfoglalják a helyüket az ebédlőasztalnál és anyuka tálal. Jó étvággyal falatoznak, és közben mesélnek, egymás szavába vágva: mi történt az iskolában, ki milyen jegyet kapott, mit mondott az új barátnő az osztályban, és kit dicsért meg a tanárnő. A látottak alapján alig hinné az ember, hogy a kis család mindössze hat hete létezik. A négy gyermek ekkor érkezett Battonyára, s bár vér szerinti testvérek, mégis ismerkedniük kell egymással, mert míg nevelőotthonban éltek, csak hébehóba találkozhattak. Az anyuka, Balogh Erika is csak ezekben a napokban igyekszik megismerni a gyerekek természetét, szokásait, ki igényli a legtöbb simogatást, kinek miből kell segíteni a tanulásban, és kinek mi a kedvenc étele. Ebéd után a két nagyobb, Móni és Imre tanulni, a kisebbek, Andi és Janika délutáni pihenőre mennek szobájukba. Balogh Erika pedig - mint minden anya- dicsekszik gyerekeivel.- Imre közepes tanuló volt az intézetben, de amióta itt van, mindenből javított. A tanárok dicsérik, úgy látszik, többre is képes lesz. Mónika egészen más, neki mindig a játékon jár az esze, így egész délután beletelik, amíg elkészülünk a leckével, de a házimunkában nagyon ügyes. Azt hiszem, Andikával sem lesz baj, Janikának meg csak az a fontos, hogy a közelemben legyen, hogy hozzám bújhasson. Én magam sem hittem volna, hogy ilyen gyorsan - megszeretjük egymást, és ilyen jól érzik majd magukat velem a gyerekek. Az igazság persze az, hogy szegényeknek nincs mit visszasírniuk. Négy évig éltek különböző intézetekben egymástól is elszakítva, nevelésükre alkalmatlan szüleikre meg talán jobb, ha nem is emlékeznek. A szomszéd Józsikával a kapuban találkozunk, az iskolából igyekszik hazafelé. Mondja is, hogy sietős a dolga, mert várják őt otthon, az Anyukája és a testvérei. De azért megáll egy szóra, hogy elmondja:- Tetszik tudni, néni, nekem hat testvérem van. Az összes közül a legnagyobb nővéremet szeretem, mert ő mindenben segít, és a legkisebbet, a Juditot. Judit ötéves és mindenki kényezteti, mert olyan aranyos. Pedig ő nekem nem is vér szerinti testvérem, de nálunk ez nem számít, csak az a fontos, hogy van Anyukánk. A gyermekfaluban most még nem teljes a létszám: az egyik ház lakatlan. A családok is kibővülnek, legkésőbb a nyár folyamán, az új tanév kezdete előtt, s így a tizenkét házban összesen 80-100 gyermek él majd. Tudjuk, ez a szám elenyésző az állami gondozottak, a nevelőotthonokban élő gyerekek számához viszonyítva, de itt nem a számokat kell nézni, hanem a sorsokat. Ha csak egyetlen gyermek kerül intézetből családba vagy a gyermekfaluhoz hasonló környezetbe, már az is nagy dolog, hiszen elmondhatjuk, hogy egy emberke sorsa rendeződött. Ezért örvendetes számunkra az a hír, hogy hazánkban újabb SOS-gyermekfalvak épülnek. Legközelebb Kecskeméten, aztán a főváros közelében, Százhalombattán. Reméljük, a második és a harmadik gyermekfalu - okulva az elsőnél szerzett tapasztalatokból - gyorsabban épül fel és zökkenőmentesebben kezdheti csendes mindennapjait. Íme, az Úrnak öröksége a fiák: az anyaméh gyümölcse jutalom” - olvasható a Zsoltárok könyvében. mm A régiek valóban áldásnak, Isten ajándékának tekintették a gyermeket, és „áldott állapof’-nak a gyermekvárást. Később inkább terhesnek, esetleg állapotosnak, faluhelyen viselősnek, várandósnak mondták a kismamát és így van ez ma is. De anyanyelvűnk páratlanul szép szava, az édesanya is lassan kihullik a gyermekek szótárából. Nagyanyáink idejében a lányokat még tanították az otthonteremtés fortélyaira. Mai rohanó életünkben egyre kevesebb édesanya fordít erre időt és energiát, egyrészt azért, mert már őt sem tanították meg erre, másrészt, mert örül, ha a legszükségesebb tennivalókra futja az otthon töltött kevéske időből. Ám bármennyit változott is az életformánk, a jó családi légkör megteremtése ma is az asszonyokon múlik. Napjaink leányai sem alkalmatlanabbak a női hivatás betöltésére, mint elődeik, csak a helyzetük nehezebb, mert egy időben kell jó anyának, jó feleségnek és jó szakembernek lenniük. S ha valaki örömest vállalná is a „csak otthon létet”? Ritkán teheti, mert egy keresetből nehezen él meg a család. A fészekrakás egyébként is nagy terhet jelent a fiatalok számára. Különösen, ha a szülőktől nem várhatnak segítséget. Arra azonbap van mód, hogy legalább 2-3 évet nagyobb anyagi megrázkódtatás nélkül otthon tölthessen gyermekével az édesanya. Az első két évben a fizetés 75%-át biztosítja az állam, a harmadikban pedig a gyermekgondozási segélyt. A csecsemőlélektani kutatások bizonyítják, milyen meghatározó szerepe van ennek az időszaknak. A nyugodt, szeretetteljes családi légkörben, a zavartalan együttlétben alakulhat *ki a semmivel sem pótolható édesanya-gyermek kapcsolat. A rádióriportok, újságcikkek mégis mintha azt sugallnák, hogy a fiatalok nem szívesen vállalnak családi terheket, egynél több gyermeket. Pedig nem kevesen vannak, akik ilyen vagy olyan megfontolásból több gyermeket szeretnének világra hozni. Újabban egyre többen csak a harmincadik életévük fölött vállalják az anyaságot, azután, hogy az egzisztenciájukat megteremtették. Persze példa akad erre is, arra is. Anyáink korában még elképzelhetetlen volt, hogy a vajúdásnál és a szülésnél a férj is jelen legyen. Napjainkban már Magyarországon is egyre gyakoribb a „papás szülés”, vagyis amikor a férj hitvese mellett van ezekben a nehéz, de felemelő órákban, percekben. És együtt „járnak” a szülők iskolájába is, ahol gyermekük világra jöttére közösen készülnek fel. Amikor belépek az egyik fővárosi kórház szülészeti osztályára, egy pillanat alatt eltűnik minden hallott vagy vélt okoskodás, mert magával ragad az új élet születésének megismételhetetlen csodája, az anyák boldog, mosolygó arca. Nehéz velük ilyenkor a gondokról beszélgetni, amikor betölti őket az öröm. A háromnapos kislány a huszonhárom esztendős mamának második gyermeke. Kisfia tavaly született.- Mit szóltak a szülei, hogy ilyen fiatalon vitték el a háztól? ^ - Ez mifelénk egyáltalán nem szokatlan - neveti el magát az ifjú mama. - A szüleirú úgy építették a házat, hogy emeletet is lehessen rá húzni, ha férjhez megyek. A férjem 12
