Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)
1987-12-01 / 23. szám
ESTERHÁZY PÉTER Egy hivatásos álmodó följegyzéseiből Mottó: Azt álmodtam, hogy azt álmodtam, hogy álmomban, egy álomban, azt álmodtam, hogy álmodtam. Ez utóbbi álom egy ún. álom az álomban volt, ahol a közbülső álomban - egyébként maga is egy keretes álom, ahol a keret az én valóságos álmom - fölébredtem: ÉS MOST ITT VAGYOK! © (Egy színes álmom!) Vége. © Egyszer azt álmodtam, hogy Gerhard Roth belém karol, és visz a pokolba. Mentségére szólva, tulajdonképpen már a pokolba vivő úton karolt belém. A pokol egy látványos cseppkőbarlang, mint tudjuk. De Roth kitalálta a gondolataimat, és bosszankodva azt mondta: „Ez szép? Ebben semmi szép sincs. Nem tartalmaz ilyet... Ugyan ... Még csak nem is valóságos.” Hirtelen az a kellemetlen érzésem támadt, hogy ő talán úgy gondolja, hogy mi angyalok volnánk. „Nem lehetsz ennyire buta”, kiáltottam föl dühösen. Nagyvonalúan legyintett. „Nach einem Medizinstudium war ich lange Zeit Organisationsleiter im Rechenzentrum Graz. Akkoriban legalább 50 ember tartozott alám. Ergo ne félj.” Vége. © Egyszer azt álmodtam, hogy a nő, akivel élek, elköltözött tőlem a gyerekkel, úgymond próbaidőre. De én elálltam a kijáratot, és megmagyaráztam,- hogy miről van szó tulajdonképpen. „Olyan vagy, mint a kecske. Körberágtad a füvet, most kicsit aiTfbb viszik a cöveket, de az új kör beleér a régibe, aho' már nincs fű.” Dühödten belerúgott a bőröndjébe, „tessék, üss meg, üss csak meg, tessék”, sikoltozta. „Meg is ütlek. Már előbb kellett volna”, válaszoltam, amikor eszembe jutott, hogy matematika szakot végeztem az egyetemen, és lerajzoltam neki a kecskeköröket. Telt-múlt az idő, és egy éjszaka rámnyitott. És mert éjszaka nehéz egyedül lenni, nem voltam egyedül. Alvást színleltem. Reggel összegyűrt cédulát találtam az ágy mellett. „MIÉRT NEM LEHET EGY JÉGHEGYET ELOLVASZTANI? MIÉRT KELL RÖGTÖN CSÁKÁNNYAL NEKI?!” „A jég az biztos ügy, Peti, mert az, míg el nem olvad, az hideg. Es tudod, még utána is egy kicsit”, nyújtózott mellettem lustán valaki, majd nagyon szépen ásítozni kezdett. Vége. © Ványadt, őszi fácska előtt álltunk, én meg a bíbor hajú, szép fáradt nő. Közben a parkoló autókban nyirkos köd gomolygott. A fára nézve, szakmai ártalom, Flaubert jutott az eszembe, az, hogy milyen nagyon is gálád volt az az atyai jó tanács annak idején Maupassant-nak fa-describálás tárgyában. A bíbor hajú nő szomorú volt, és én ezen nem tudtam változtatni, pedig akartam volna. Tehetetlenségem miatt nem jó szívvel gondoltam magamra. „El fogok utazni Észak-Afrikába, Marokkóba, ott leülök Marokkó bíbor földjére, és addig ülök ottan, amíg minden dolog rendbe nem jön.” „Igen”, válaszoltam, ahogy szoktam, bután. A köd egyszer csak tejjé változott, a parkoló autók csurig tele lettek tejjel. Egy BMW-re emlékszem és egy Citroén-kacsára konkrétan, meg a nagy magyar pasztörizált Alföldre. Tartottam attól - félelemnek még nem nevezném -, hogy a nő elsírja magát, de erről szó sem volt, pökhendin megsimogatta az arcomat. S fölriadván, félálomban rögtön felírtam azt a mondatot, amelyet ekkor mondott, szorul szóra. Reggel megnéztem a papírt. Maszatos vonalak, mintha egy félig agyonnyomott légy, belsejét maga után húzva-vonszolva nyomot hagyna. Vége. © Egy barátom megküldte Walter Pichler albumát. Gondolom, azért, hogy ma vele, egyik képével álmodtam. Nem mondhatom meg, mit, senkinek, soha. Vége. HAJNAL ILDIKÓ (NSZK) alkotása DUBA GYULA (Csehszlovákia) Nagyobb férfitársaságban, ahol az ivásról, ittasan elkövetett csínytevésekről és kalandokról meséltünk régi történeteket, egyik barátunk a következő figyelemre méltó esetet mesélte.- Abban az időben én még konok agglegény voltam, és albérletben laktam egy süket öregasszonynál, aki nappal sem hallott semmit, éjszaka pedig még ágyúval sem lehetett volna előcsalogatni a szobájából, úgyhogy gyakorlatilag egyedül éltem a háromszobás lakásban. A történet komolyabb része éjféltájban kezdődött, amikor a balhiedelmek szerint a temetőkben a gonosz szellemek kiemelkednek sírjukból, és kísérteni indulnak a jámbor jólelkeket. Esetem végeredményben azt bizonyítja, hogy a véletlenek összjátéka folytán az embernek lépten-nyomon veszélyben foroghat az élete. És ilyenkor csak a csoda segíthet rajta, vagyis megint csak a véletlen, amely miután félig engedte őt halálra válni, és végveszélybe döntötte, nagylelkűen utánanyúl, és kiemelve az örvényből, megmenti az életnek. Azon a bizonyos napon - emlékszem, éppen Tibold napja volt, jó ok az ivásra - én Az Apokalipszis orvosa 86
