Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)
1987-12-01 / 23. szám
már estefelé éreztem, hogy ha nem vigyázok, nehéz éjszakám lehet: elszórtan jelentkező, de egyre szabályosabbá váló szúrásokban jelentkezett a vesehomokom. Ismertem a roham előjeleit, és azt is tudtam, hogy ha idejében kapok injekciót, aránylag simán átvészelhetem az esetet. De ha a roham elhatalmasodik rajtam, már nincs segítség, ilyenkor gömböccé kuporodom, torkom összeszorul, szemem kimered, kiver az izzadság, az arcom eltorzul. Teljesen legyengülök, s csak azért nem mászok falra kínomban, mert nem bírok. Mindezek ismeretében azonnal felhívtam a készültséget, és orvost kértem, lehetőleg azonnal, mert a roham már az ajtómon dörömböl. Panaszaim megalapozottságát mély és fájdalmas nyögésem hitelesítette. A panaszfölvevő meg is ígérte, hogy azonnal küld segítséget, mihelyt az ügyeletes orvos körútjáról visszatér. Addig várjak türelemmel, nem lesz semmi vész. Az orvos meg is érkezett úgy az éjszaka közepén, amikor már kínomban a földön henteregtem. Jött jóságosán, és kedélyesen köszöntött.- Szerencsés jó estét kívánok - lengette a kalapját barátságosan, és eléggé észrevehetően támolygott. Bizonytalanul lépkedett, vagyis az igazat megvallva alig állt a lábán. A fájdalom könnyein át is láttam rajta, hogy jócskán ittas a doktor úr. Biztosan kedélyes betegeket látogatott előzőleg, vagy talán névnapot ünnepelt. Utána jött a sofőr, kezében hozta a műszeres táskát és egy görbe botot; erre támaszkodik a doki a lépcsőkön,közölte velem. Nem szóltam semmit, csak lihegtem, tátogtam és hápogtam, akkor még hidegen hagyott, hogy a dokinak a lépcsőkön görbe botra kell támaszkodnia, vártam, hogy megmentsen.- Fáj? - kérdezte együttérzően, és némileg csodálkozva. Megkereste a pulzusomat, rövid ideig fogta, tapogatta és közben hümmögött. - Sok - mormolta aztán rejtelmesen.- Injekciót... - siránkoztam összegömbölyödve injekciót, gyorsan ... - könyörögtem -, talán még segít...- Jó - egyezett bele nagylelkűen kap ... kaphat, ha annyira akar ... már ho ... hogyne segítenék ... Kissé már dadogott. Láthatólag nem tett jót neki a meleg, egészen belesápadt. Még jobban ingadozott, szinte már elesni készült. Tétován keresgélt a műszeres táskájában, és fecskendőket meg hosszú injekciós tűket szedett elő. Kínomban a szőnyeget harapdáltam, meg az asztal lábát, meg mindent, ami a fogam ügyébe került. Ő megpróbálta beledugni a tűket a fecskendőbe, majd egyet sikerült, letörte egy ampulla hegyét, és a tartalmát felszívatta a fecskendővel. Halvány mosollyal, játékosan felém spriccelt belőle néhány cseppet.- Megjött a Kenéz, megszűnik a vész ... - dúdolta közben, sejtetve, hogy ő a Kenéz, aki megszünteti a vészt. Kitapogatta a bal karomon az ütőeret, és beleszúrta a hosszú tűt, szinte úgy éreztem, hogy a könyökömön jött ki, de amikor nyomni kezdte, megtántorodott, és erőset rántva a fecskendőn, letépte azt a tűről. A gyógyszer szétfolyt, a tű a karomban maradt, és gonoszul csillogva ágaskodott ki vonagló ütőeremből. A sebből bőven csörgött a vér, s a doktor meghökkenve nézte csonka fecskendőjét, és hitetlenkedve csóválta a fejét.- Esküszöm uram, ne ... ne legyen Kenéz Tibold a nevem, ha emlékszem, hogy ... hogy ilyesmi mikor történt meg velem utoljára - biztosított, ámulva az eseten, és kissé zavartan -, hihetetlen ... S mintha csak nagyon a szívére vette volna ügyetlenségét, Kenéz doktor halottsápadt lett, a szájához kapott, és öklendezve kérdezte, merre található a mellékhelyiség, mert rosszul érzi magát.- Kikészített az az átkozott rum ... - rebegte. Láttam rajta, hogy valóban beteg, és a fájdalomtól zokogva elmagyaráztam neki, merre találja, amit keres. Dülöngélve távozott a mellékhelyiség irányában, és jó idő eltelt, mire visszatért; az átszúrt ütőeremtől csuromvéres lett a szőnyeg, melyen henteregtem.- Pardon ... - dünnyögte - elnézést. .. most pedig bekötjük a sebecskét... - biztosított bizonytalanul és kissé görnyedten, mint akinek hascsikarása van -, elállítjuk a vérzést, hogy beadhassuk az injekciót... - állította vértelen arccal Kenéz doktor. Megmentőm alig járt, a lába rogyadozott, mármár összeesett. A sofőr az ablak mellett cigarettázott és figyelt. A doki kötszereket szedett elő, és félig bekötözte a sértetlen jobb karomat, mert már az is véres volt a másiktól. Amikor a tévedést észrevette, csukladozva áttért a bal karomra, és közben alig érthetően mormolta:- Maga nagyon ... nagyon nehéz eset... esküszöm, nagyon igényes eset, meghaladja az erőmet... egészen kimerít... magáért küzdenem kell... Küzdött is emberül. A laza kötés alól vígan csörgött tovább a vér, de ő már újabb tűt tett egy ép fecskendőbe. Minden erőmet a reményre összpontosítottam, hogy most sikerül neki, és ebben a lelki erőfeszítésben jajgatni is elfelejtettem. Kenéz doki egy mindenre elszánt mártír arckifejezésével ezúttal a jobb karomon tapogatta ki az ütőeret, és mély lélegzetvétellel, fogát összeszorítva, mint a böllér a hízó torkába a kést, döfte a tűt, a lökés lendületétől megtántorodott, talajvesztetten támaszték után kapott, és hanyatt esett, az asztalterítővel együtt lerántotta a műszeres táskáját, a hamutálcát, a kristályvázát és egy korsó vizet. A borzalmas csörömpölés és tompa zuhanás az Apokalipszist idézte, és egy pillanatra elvonta rólam a figyelmet. De amikor elült a zaj, és a doki a sofőr segítségével feltápászkodott, nyilvánvalóvá vált, hogy a tű ezúttal nem maradt a karomban, a fecskendő hegyén ült, bár jócskán átlyukasztotta a bőrömet. Bal karomból, a kötés alól szivárgott, a jobból spriccelt a vér, úgy nézhettem ki, mint egy halálra üldö-FARAGÓ ENDRE (JUGOSZLÁVIA) munkája zött a vágóhídon, melynek sikerült kiszöknie a vágóteremből. De a doki kemény legénynek bizonyult, újabb rohamra készülődött. Dülöngélve közeledett felém, a fecskendőt dárdaként maga elé szegezte. Minden erőmet megfeszítve az ágy alá hengeredtem előle, és a falhoz lapultam. Kenéz Tibold letérdelt a szőnyegre, hogy előcsalogasson, de ekkorra végképp a hatalmába kerítette a rosszullét. A földre hanyatlott, összekuporodott a szőnyegen, akárcsak én, és nyöszörögve jajgatott.- Nagyon, nagyon beteg vagyok ... jaj, szörnyen rosszul érzem magam... a fejem szétrobban, a gyomrom kiszakad, meghalok... A kimerültségtől már csak gyengén pihegtem, a véget vártam. Ekkor avatkozott bele az eseményekbe a sofőr képében a véletlen.- A dokinak le kell feküdnie ... legalább tíz percet aludnia kell, akkor rendbe jön ... csak úgy tér magához, ha kissé kialussza magát. Néha nagyon megárt neki az ital, leveri a lábáról, különösen a rum ... az olyan, mint egy dorong, fejbe ver ... Mindjárt cselekvéshez is látott, lehúzta Kenéz felöltőjét és cipőjét, meglazította a nyakkendőjét, és befektette az ágyamba, de nem takarta be.- A meleg is árt neki ilyenkor ... de nagyon rövid idő alatt kialussza magát, mert különben kemény legény, erős a szervezete... csak hát a rum, uram, a kocsisrum egy ökröt is leterítene ... Kimásztam az ágy alól, a megpróbáltatásoktól görcseim kissé alábbhagytak. Már székre tudtam ülni, az asztal mellől néztem, hogyan nyugszik meg az ágyamban Kenéz doktor: arca kisimult, szája megnyílik, és erősen, hatalmasan, mint harci riadót fújó kürt szava - horkolni kezd, míg szervezete csatába indul a romlás ördögeivel. Neki már jó, de mi lesz velem? A sofőr, miután elrendezte a doki dolgát, velem kezdett foglalkozni.- A kórházba vitetem - döntött rövid fontolgatás után -, ott majd rendbe teszik. Míg a mentőkocsi megjön, a doki is kialussza magát. Fél óra múlva jöttek értem. Kenéz doktor horkolása recsegésszerű fűrészeléssel töltötte meg a szobát. Alig bírták egészséges álmából felébreszteni. Az én fájdalmaim is jócskán alábbhagytak, de nagyon legyengültem, a sofőr támogatott. Kenéz felébredve azonnal injekciós tű után kezdett kotorászni a táskájában, és segítőkészen rám nézett, de én vadul felkiáltottam, és rogyadozva futottam le a lépcsőkön a ház előtt álló mentőautó felé...- így történt azon a régi-régi Tibold-napon - fejezte be elbeszélését barátunk, és megtapogatta a két karján az eset hegedt sebhelyeit -, ilyen esetek is vannak, barátaim ... 87
