Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)

1987-12-01 / 23. szám

11 A rcának, nyakának, homlokának rán­cai mintha megíratlan vallomások titokzatos rovásjelei lennének. Fél k szemében - a másik szürke közöny­nyel bámul a világra - egy-egy leikébe szo­rult, kikívánkozó, de immár erőtlen emlék tompa vibrálása. Sovány, vézna alakja meg­hajlik ültében, mint a megfáradt, vén fa.- Hirtelen mi jut eszébe a gyermekkorá­ból, Irén néni?- Egy hajó mög a víz ... Mindig a ha­jó ... Megüti fülemet az őzés, a különösen ej­tett, németes, romános hangzású magyar szavak társaságában. Miként jutott ide ez az udvarhelyi székely asszony, a Küküllő part­járól a Duna partjára. Drobeta-Turnu Seve­­rinbe?- Hallottam a székeli magyarokról. Én nem az vagyok. Apám Szögedéből jött ide ... Vastagh Ferenc kőműves 1889-ben ült fel egy tiszai hajóra, mert az olcsóbb volt a vo­natnál, s elvitte messzire, a kenyértelenség­­ből legalább a reménységbe.- Bukarestben is dolgozott apám. Sok há­zat építött... Gyermeklányka Tumu Severinben volt. Játszott a romok között is, amelyek az egy­kori római castrumból megmaradtak. Hány­szor ment el kamaszlány-sétáin a hídlábig, amely Damaszkuszi Apollodórosz hídját, az ókor egyik legnagyobb építészeti remekét tartotta, a vízbe ágyazott húsz pillérrel együtt. A turisták évezredek nyomait keresik ma a hídfő-romokon. A mérnökök a kötő­anyag szilárdságának titkát próbálják meg­fejteni, mindeddig hiába. Vastagh Irén csak egy jóval szerényebb építőmesterre emlékszik, apjára, a kőműves­re, aki sok házat épített Bukarestben meg Tumu Severinben.- Itt mögbecsülték volt a jó iparosokat... A folyam partján álló öregebb villákon Vastagh Ferenc kőműveskanala falazott, va­kolt. Esténként a szakszervezeti kultúrházba, a népházba - Casa poporului - járt el, vagy odahaza az újságot vette elő. Hajón érkezett a lap, hetente egyszer, s kölcsönadták egy­másnak.-Apám mutatta a bűtöket az újságban, úgy tanított olvasni magyarul... Magyar tanító is volt akkor a városban, de csak a fiúiskolában. Vastagh Irénke pedig a lányok iskolájába járt, és otthon, apjától ta­nulta meg anyanyelve betűit.- Most is tudnék még olvasni. Csak a szö­­möm, az nem bírja. Nézem szürke félvakságát, nem merem megkérdezni, hogy miként hunyt ki jobb sze­méből az élet. Talán sebet tépek fel a kérdé­semmel, hátha az eltűnt fény a nyomasztó emléket is eltemette. De az öregasszony itt, az öreg proletárház sorlakásainak legutolsó­jában, a konyhaasztalnál - a Traian utca 46. szám alatt - fájdalom nélkül idézi fel: -Gyimgyom volt az udvaron. Beleestem egy szögbe, kifolyt a fél szömöm. így mondja: „gyimgyom”, meg „fél szö­möm”. Ezt az emléket itt nem lehet megsza­kítani. Nyomban folytatja:- Egy szömmel dolgoztam. Megerősödött úgy, mintha kettővel látnék. Az uram azt mondta, fél szömmel is szeret engöm, mert jó dolgú vagyok és hűséges. Járt apámhoz, mögnézett magának. Volt előbb egy felesége, de möghalt.- Ki volt a férje, Irén néni?- Nem mondtam még? Igaz, nem mond-BEKE GYÖRGY (Románia) Elfolyt az idő... tam. Kopeczky Jiíi volt a neve. Jiri, Gyuri, asztalosmester. A hajógyárban dolgozott. Ott Werkführer volt. Hogy is mondják?- Művezető. Honnan tud németül?- Az urammal németül beszéltünk. Nem tudott magyarul. Csehül se tudott, pedig az volt. Az ő apja Moraviából került ide. Jiri itt született. Mondta nekem: „Jó neked, mert tudsz az anyanyelveden. De engöm nem ta­nítottak mög. Az én szüleim csak akkor be­széltek csehül, ha azt akarták, ne értsük meg őket.” Iratokat vesz elő, mintha tanúnak hívná a régi időket. Mire? Apáik, anyáik életének, sorsának bizonyítására. Egyik kemény köté­sű igazolvány, elmosódott tintával, a Vas­tagh Ferenc nevét őrzi. Útlevél, sok-sok pe­cséttel.- Apám is, anyám is pasaporttal halt mög. Én is, az uram is, pedig ő itt született, a Gro­­za-kormánytól kaptunk állampolgárságot. Homlokán szétfutnak a ráncok, s megint csomóba gyűlnek. Gyér szemöldöke remeg.- Mögállok a sarkon, a boltnál, a Traian utca végében. Abban a boltban a polcok mind az uram keze munkái. Csak úgy simo­gatom a szömömmel őket. Mögyök tovább, mert az utcán nem sírtam soha. Jiri Kopeczky a város egyik legjobb mű-DAMÓ ISTVÁN (ROMÁNIA) rajza bútorasztalosa volt valaha. Bojárok, polgá­rok mind nála dolgoztattak. „Vállaljam-e?”- mindig tanácsot kért a feleségétől, ha újabb rendelést kapott. „Te tudod” - felelte az asszony, de ez beleegyezés volt.- Sokszor becsapták. De nem perelt soha. Inkább mögaláztuk magunkat, mint hogy törvénybe mönjünk.- Gyermekük volt-e?- Neköm nem lőtt. Az uramnak az első asszonytól van egy leánya. Jó lány. Sokszor mögkérdezte, ne segítsen-e rajtam? Nem köll, feleltem. Van neköm nyugdíjam, ötszáz lejt kapok. Öreg embömek már kicsi köll. Száraz, sovány arca mintha kipirulna, míg az urát emlegeti. Tolakodás lenne megkér­deznem, hogy milyen emlék gyűlt fel benne, talán nem is tudna felelni. Lehet, hogy nem egyetlen pillantás, érzés tért vissza az idők végtelenjéből, hanem egész ifjúságának han­gulata kísértette meg. Naponta egy liter tejet vesz, a Traian utcá­ban van a tejbolt, elmegy érte. Különben nem sokat járkál a városban. Ebédre egy fo­gást főz. Ketten ülnek asztalhoz, özvegy Ko­­peczkyné és unokahúga, az is immár özvegy, de még dolgozik, szobaasszony az új szállo­dában.- Ketten szoktunk elbeszélgetni. Ha nincs itthon, egész nap ülök egyedül, csöndben.- Barátnői nincsenek?- Mind elhaltak.- Rokonai?- Juliska tánti. Etel tánti. Mári tánti ...- Mikor látta őket utoljára?- Várjon ... 1923-ban.- Régecske. Élnek-e még?- Nem tudom, látja, nem is tudom ... Elréved, mintha az emlékeiben keresne fe­leletet arra, hogy a három tánti élhet-e még Szögedében, ahonnan az apja azzal a tiszai hajóval elindult. Látszólag összefüggéstelenül arról kezd beszélni, hogy az apja már 65 esztendős volt, mikor 1916-ban internálták. Az addig semle­ges Románia váratlanul belépett a háború­ba, a központi hatalmak ellen, a magyar ál­lampolgárságú Vastagh Ferenc egyszerre gyanús személy lett, vagy éppen egyenesen ellenség. Tóth bácsival meg Gyorgyevice bá­csival együtt vitték el, összegyűjtöttek az ak­kori Románia területéről minden magyar ál­lampolgárt, még ha egész életüket ott élték is le. Tóth bácsi meg Gyergyevics bácsi - az öregasszony úgy bácsizza őket, mint annak idejében - már-már elsírták magukat, Vastag Ferenc azonban tréfálkozott sorsa ilyetén fordulásán. Akkor is tréfálkozott, amikor egy hónap múlva hazaengedték az internáló­táborból. „Azt mondta a tiszt úr, ilyen vén­emberre már nincs szükség ott.” Ezzel állí­tott be az otthonába. ___ Vajon ez az öregasszony csakugyan azt akarja mondani ezzel, hogy az ember bízzék mindig? Még abban is, hogy az öregségnek is lehet örvendeni. A magányos öregségnek is. Ha tiszta az ember lelkiismerete. De lehet, hogy mindezt beleképzelem. Egyszerűen felszakadt benne ez az emlék, a többi után, és kikívánkozott belőle. Mert a következő pillanatban mintha elkomorodna, visszatér a refrénjéhez, mint egy balladában:- Elfolyt az idő ... Én mégis itt vagyok.- Maradjon is itt még sokáig, Irén néni.- Köszönöm, leiköm, köszönöm ... Csak a jókívánság deríti fel? Vagy a rög­tönzött, váratlan és véletlen vallomás? Ha megszámolnám, talán most egy ránccal ke­vesebb volna az arcán. 61

Next

/
Oldalképek
Tartalom