Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)
1987-12-01 / 23. szám
Az őszi hónapokban Magyarország körül kibontakozott „diplomáciai tűzijáték”, az állami vezetésben bekövetkezett ígéretes változások, valamint az államon belüli „egyensúlyban” előretörő országgyűlés őszi ülésszaka, újra a nemzetközi érdeklődés középpontjába állította a reform problémáját. A tudomány képviselői már hónapok óta a magyar reformfolyamat „harmadik szakaszáról” beszélnek. Fontos fejlemény az is, hogy a magyar reform harmadik szakaszának kezdete időben egybeesett a szovjet „peresztrojka” felerősödésével, valamint a Kínai Kommunista Párt kongresszusi készülődésével. A reform „harmadik szakasza” kifejezés - e nagy nemzetközi háttértől függetlenül is azt a gondolatot testesíti meg, hogy az eleven, működő társadalomban és egy dinamikus világban a reform (a változás) állandó folyamat, amelynek alakulásában - mint minden társadalom fejlődésében -, ciklikus változások vannak. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a kapitalizmus, vagy a szocializmus nem valamilyen mozdulatlan állapot, illetve értékrend hordozója, hanem azon módszerek összessége, amelyek jegyében a társadalom és a gazdaság új problémái megoldódnak, illetve megoldhatók. A magyar reformmal kapcsolatban emlékeztetni kell arra, hogy kiindulási pontját (a kidolgozás kezdete 1966, a megvalósításé 1967) még az jelentette, hogy a szocialista átalakulás során egy viszonylag erős és a hatalmat megbízhatóan konszolidáló társadalmi-politikai rendszer alakult ki, amelynek gazdasági hajtóerői azonban az átalakulási időszakban kimerültek. A hajtóerők nélküli gazdaság nem képes lépést tartani a felgyorsult kapitalista fejlődéssel 99 A hajtóerők nélküli gazdaság pedig nem képes a termelés minőségében, hatékonyságában és műszaki-technikai megújulásában lépést tartani a II. világháború után újra felgyorsult kapitalista fejlődéssel. A cél tehát az volt, hogy az új hajtóerőket - amelyek az egyéni és csoportérdekekben, a fejlődés természetéhez és sajátosságaihoz jobban illeszkedő tulajdonviszonyokban, a tervutasításokat felváltó közgazdasági eszközökben, a gazdasági szervezetek nagyobb öntevékenységében, a különböző szervezetek és csoportok alkotóbb magatartásában és a külső kapcsolatokban rejlenek - nagyobb mértékben vezessük be a gazdasági folyamatok rendszerébe. A magyar gazdaságban ez viszonylag konszenzusban történt, miután a lehetséges ellenállás 1956 után meggyengült és a központosítás csökkentésének szükségességében a vezető réteg többsége egyetértett, hiszen a decentralizációban (a legfelsőbb vezetés kivételével) mindenki hatalmat és befolyást nyer. Közbevetőleg jegyzem meg csupán, hogy a „peresztrojkában” más a helyzet, hiszen a viszonylagos konszenzus csak a régebbi vezető réteg háttérbe szorításával hozható létre. Ily módon ott a gazdasági reform megindítása előzetes politikai és társadalmi reformokat feltételez. A magyar reform tehát - kezdettől - gazdasági reform volt, amelynek az első naptól fogva bizonyos korlátái voltak. Az első ilyen korlátot a vezető réteg belátása képezte. Nyilvánvaló, hogy reform bevezetésére valamely vezető réteg - még annak haladásra kész szárnya is - csak abban az esetben hajlandó, ha attól az ország (a gazdaság) és saját helyzetének megerősödését várhatja. A vezető réteg magatartásának viszont döntő jelentősége van reform (átépítés) esetén, hiszen a reformot - a forradalomtól eltérően - felülről indítják. A második - még súlyosabb - korlátot a nemzetközi összefüggések jelentették. Ezek a hatvanas évtized első felében kedvezőnek tűntek; a csehszlovák események (1968) azonban olyan apályt eredményeztek a reformmozgalmakban, amelyek csak Gorbacsov fellépésével és a „peresztrojka” megindításával értek véget. A nemzetközileg kialakult apály volt az oka annak például, hogy a külgazdasági probléma (az exportorientáció) kérdéséhez akkor nem nyúlhattunk hozzá, hiszen ilyen törekvések a többi szocialista országgal (KGST) gazdasági-politikai ellentétet eredményeztek, és a többi tagország külgazdasági politikájától és gyakorlatától élesen elütő magatartásformákat alakíthattak volna ki. A 68-as reform legfőbb jellemzői a következők voltak: • a kötelező tervmutatók megszüntetése, • termelőeszköz-kereskedelem bevezetése a központi anyagelosztás helyett, • adószerű kapcsolat kiépítése a vállalatok és a költségvetés között a nyereség elvonása helyett, • az eszközigényes nyereség vált a gazdasági eredményesség legfőbb mutatójává, • nyereségérdekeltségi rendszer bevezetése a dolgozók számára, • bankhitelek bevezetése a beruházások közvetlen finanszírozása helyett, • szabad (alku tárgyát képező) árak széles fronton történő bevezetése, • a szövetkezeti szektor helyzetének megerősítése, a magánszektor működésének - korlátozott keretek közötti - engedélyezése (kisipar, kiskereskedelem, szolgáltatás), • egyes ipari és szövetkezeti vállalatok számára önálló exportjog engedélyezése, • vállalatok és szövetkezetek társulásának engedélyezése közös célokra, • bérletek, családi egységek, jutalékos üzletek engedélyezése a belkereskedelemben, • a háztáji művelés (a mezőgazdaságban) gazdasági értelemben vett integrálása a mezőgazdasági szövetkezetekkel, • a konvertibilis külkereskedelem megerősödése, termelési és értékesítési kooperációk létrehozása, • az idegenforgalom - gazdasági szempontból történő - megszervezése. Ugyanakkor azonban a politikaitársadalmi szerkezetben csak minimális változásokra került sor, bár az általános politikai felfogás az ún. „szövetségi rendszer”, majd az egyházakkal való kiegyezés alapján liberálisabbá vált. 99 A reform ellenzéke többféle érdekcsoportosulásból állt össze 99 Az 1968-ban bevezetett gazdasági reform sikeresen működött és a gazdasági mutatószámok általános javulást, a gazdaságosság erősödését és az életszínvonal emelkedését mutatták. Emellett a gazdasági egyensúlyviszonyokat a költségvetéstől a külkereskedelemig sikerült megőrizni. 1972-től fogva azonban a reform ellenzéke megerősödött. Az ellenzék többféle politikai erőcsoportosulásból állt össze. így a párt és az állami bürokrácia konzervatív képviselőiből, akik hatalmuk és egyes burkolt privilégiumaik „csökkenése” miatt elégedetlenkedtek, egyes olyan gazdaságtalan nagyüzemek vezető rétegéből, amelyek a közgazdasági módszerek alkalmazása következtében nyíltan veszteségesekké váltak, a szakszervezeti vezető réteg egy részéből, akik a jövedelmek teljesítmény szerinti elosztása miatt elégedetlenkedtek. Természetesen a konzervatívok elégedetlensége párosult azzal, hogy egyesek túlzott várakozásokat tűztek a reform bevezetéséhez, vagy éppen olyan „csodaszernek” tartották azt, amely nem igényel több munkát és felelősséget, hiszen „beszabályozza” az emberek tevékenységét. Közvetve e rétegek támogatást kaptak kívülről is azon tény következtében, hogy a többi KGST-országban hevesen elutasították a reform bevezetésének gondolatát. Az így kialakult elégedetlenség és politikai-társadalmi feszültségek közepette a konzervatívok megbuktatták a reform néhány kiemelkedő képviselőjét és az így kialakult légkörben bizonyos kérdésekben keresztülvitték saját elképzeléseiket. A teljesítmények növelése nélkül emelték a béreket, „kivételeket” biztosítottak a nagyüzemek számára és visszafogtak számos, az export növelését célzó rendszabályt. Ily módon a gazdasági egyensúly felbomlott, a fizetési mérlegben, a költségvetésben és a fogyasztásban egyensúlyhiány keletkezett és e hiányokat külföldi hitelekből fedezték. Ennek következtében az ország eladósodott, időt vesztett és az 1974- ben elkezdődött világgazdasági változásokat (korszakváltás) a vezetés előbb nem érzékelte, majd azok jelentőségét és hatásait kisebbíteni igyekezett. Az egyensúlyhiány, a gazdasági zavarok és a világgazdasági változások hatására a reform hívei újra teret nyertek és 1979-től fogva újra módosították a gazdaságpolitikát és folytathatták a gazdasági reformot. A változásra a reform hívei szempontjából nehéz időszakban került sor, hiszen az eladósodás - amelynek körülményeit akkoriban egy súlyos nemzetközi pénzügyi válság is nehezítette - súlyos kamatterhekkel járt, ami annyit jelentett, hogy a gazdaságnak évről évre több száz millió dolláros többletet kellett elérni a nemzetközi kereskedelemben. Ez a feladat nemcsak az export állandó növelését kívánta volna meg egy olyan világgazdaságban, amelyben a kereskedelem növekedési üteme csökkent - sőt egy-két éven át stagnált -, hanem az import csökkentését és a beruházások visszafogását is elkerülhetetlenné tette. Ily módon a reform körülményei között restrikciós politikát kellett folytatni, ami a külgazdasági mechanizmus továbbfejlesztésével kapcsolatos feladatokat (pl. importliberalizálás) megnehezítette, vagy éppen lehetetlenné tette. Ráadásul a bonyolult helyzetben az elkerülhetetlen restrikciók és a fejlődést szolgáló intézkedések közötti egyensúlyt nem sikerült meg-BOGNÁR JÓZSEF A REFORM HARMADIK SZAKASZA 9
