Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)
1987-11-03 / 21. szám
1. A Nemzeti Színház hajléka 1837-től 1913-ig (a mai Astoriánál) 2. Ugyanez az épület az 1875-ben történt átépítés után * 3. „Ott, ahol a hatos megáll” ... A Népszínház épülete, 1913-tól 1965-ig a Nemzeti Színház otthona 4. A Nemzeti Színház jelenlegi épülete az Izabella téren FOTÓ: WELLESZ ELLA ÉS MTI lai várjátékok eseménysorozata azt a határozott karaktert, amellyel a magyar történelmi drámák otthona lett. Legutóbbi rendezése Sütő András Álomkommandó című drámája volt Gyulán. Az elmúlt évadokban Sík Ferenc rendezte a Nemzeti Színház Rómeó és Júlia és A velencei kalmár előadását. — Az elmúlt színházi évadok sokszínűsége, színvonalban, feladatvállalásban, szakmai és közönségsikerekben, de nem egy kudarcban is megmutatkozó szélsősége jól érzékelteti, hogy a színház itthon és az egész világon értékrendválsággal küzd. Ez világjelenség. Nem elsősorban a színházból indul ki, hanem a századvég kultúrájának helyzetéből. Természetesen ezzel együtt jár, hogy sok társadalmi, emberi, etikai kérdés vetődik fel a művészek gondolkodásában, s ez általánosságban is kihat a színházi ideálra. A magyar színházakban — a fővárosban és vidéken — egymás mellett játsszák a világ klasszikus alkotásait és a modem színházművészet általában késéssel érkező darabjait. Megjelennek a magyar irodalom klasszikusai és új alkotásai, jelen vannak a hagyományos operettek mellett a nagy amerikai musicalek is. De vajon ez a színes együttlét miféle általános képet takar? — Az alapkérdést két részre bonthatnék: hol tart a színház eszmeileg, tehát mire használjuk azt a szószéket, pódiumot, ha úgy tetszik hordót, ami a színház? Másrészt pedig művészileg, esztétikailag hová jutott el a magyar színház? Én magamat az öreg középgenerációhoz sorolom, a derékhad alkonyuló feléhez. Amikor az előttünk járó nemzedéktől átvettük a stafétabotot, igencsak elégedetlenek voltunk. Ügy gondoltuk, az a nemzedék elmulasztotta, hogy válaszoljon arra a politikai, társadalmi kihívásra, ami a színházait igazán izgalmassá tehette volna. Mi megpróbáltunk több-kevesebb sikerrel erről beszélni. Minket viszont azért ró meg az utánunk következő generáció, mert szerintük azt nem tudtuk eldönteni, hol is van a helye Európa és a világ színikultúrájában a magyar színházművészetnek. Azt hiszem, valóban ez lett volna az egyik legfontosabb föladat. Megtalálni a helyünket és színházi anyanyelvűnket az egy és oszthatatlan pogány—zsidó— keresztény gyökerű európai kultúrában. Abban a széliemben, ahogy Illyés Gyula állapította meg: Magyarország nem Kelet-Európa nyugati szélén fekszik, hanem Nyugát-Európa keleti területén. Ez egy látszólagos apró fogalmazásbeli kérdés, ám valójában nagyon is lényegi, amely alapja lehet a kultúrában és a színikultúrában is a hová tartozásnak. Talán nem voltunk elég érzékenyek ahhoz, hogy fölfogjuk és megválaszoljuk ezt a kérdést, ami pedig nem is mai keletű. Kodály és Bartók vetette föl először és felelt is rá. Az ő művészetük példaadó. Olyan művet alkotni, amely megfelel a nemzeti és az egyetemes kultúrának. Anélkül, hogy föloldódna a magyar színművészet az európaiban, de mégis egységben létezni vele — ez a művészi példa és föladat. A nemzeti és az európai összhangjának megteremtésére ma is kínkeserves erőfeszítések történnek, hogy egyben megszabad dúljunk olyan mondvacsinált ellentétektől, mint amilyen a néha a színházban is föllelhető népies-urbánus vita is. — Mindez a tartalomban és a formában egyaránt jelentkezik? — Ami a játékkultúrát illeti, az a tartalmilag fölvázolt helyzet analógja. Valamenynyi környező ország megtalálja a saját gyökerekből táplálkozó színházi anyanyelvet, tartalmi és formákultúrát. Saját drámai hagyományaikat és saját drámáikat tudják szuggesztíven megfogalmazni, és ezáltal a világ klasszikusait is a maguk képére képesek formálni. Nálunk sajnos még mindig nem alakult ki az a színházi nyelv, amely alkalmas lenne arra, hogy a magyar színház egységes képet mutasson. Az ellenben biztató, hogy az egymás mellett élő színházi ideálok, amelyek megfogalmazódnak a különböző színházak közt, de gyakran egy színházon, belül is, ma annyira berzenkednek egymástól, hogy óhatatlanul hatással vannak egymásra. Biztos vagyok benne, előbb-utóbb kölcsönös termékenyítő hatásuk is érvényesül. Hiszem, hogy az apály után esztétikai, művészeti dagálynak kell jönnie. — Ezt a berzenkedést akkor érzi igazán az ember, ha egymás után néz végig kétféle elgondolású, ideálú előadást. S tegyük hozzá, mindkettőre szükség van, legföljebb az arányokon kellene változtatni. Az egyik a felhőtlen játékosság színháza, a bulvárszínház, a másik az érzékeny, az őszinte, nyitott, a valóságra kérdező és felelő színház, amely úgy érzi, hogy valóban dolga van a világban. — Azt hiszem, hogy a mereven szemben álló ízlések ma annyira gyűlölik egymást, hogy kapcsolatuknak előbb-utóibb szerelemmé kell változnia. És ez megjósolhatóan egy egységesebb színházi nyelv kialakulásához vezet. Furcsa, de néha úgy érzem, az egyik attól szenved, hogy provinciális, a másik alttól, hogy miközben nagyon magas színvonalon dolgozik, gyökértelen. Azt gondolom, a megold„jt az hozza, ha tudomásul vesszük azt, amit Bessenyei György a tizennyolcadik században leírt: „Minden nemzet a maga nyelvén lett tudóssá, de idegenen sohasem." A színházra fordítva: saját drámai anyanyelvűnkről van. szó. S ez megint két részre bontható: a tartalmi, tehát sajátosan magyar gondolati kérdésekre és a formai, a hagyományosan a magyar kultúrából fakadó játékstílusra. Az én életem többé-kevésbé arra ment rá, hogy jobb-rosszabb magyar ősbemutatókat rendeztem j ob ban -r osszabb ul. Biztos vagyok benne, hogy hasznosabb lett volna, ha ezt a nemes és megtisztelő feladatot többen vállaljuk. A magyar dráma ügyének is jobb lett volna. De talán nekem is, ha többet foglalkozhattam volna olyan művekkel, amelyek egyértelműbben vezetnek sikerhez. Most már úgy érzem, hogy a magyar drámáért folytatott küzdelemben a levegőben van a közteherviselés. Ez lenne a dráma érdeke és ez lenne a színház érdeke is. Drágakövek hevernek érintetlenül, csiszolásukat másként-másként kellene elvégezni. De sokszor túl nagy a kényelmesség, másfelől meg a türelmetlenség. Tudom, hogy a színház éltető eleme a siker, a bizonytalan kimenetelű vállalkozás a színházban elidegeníti a művészeket. De mégis vállalni kell a legfőbb feladatot: csak saját hagyományainkon és jelenünkön át juthatunk el az egyetemes színházművészetig. Nem az a baj, hogy generációk, ízlések élnek egymás mellett. Ez így van rendjén. De a közös alapot meg kell teremteni, s abból majd virágozhatnak az egyéni elképzelések, látásmódok. Sok, egyre több a kiugróan jó előadás a magyar színházakban. Én mégis azt mondanám, azt kell elérnünk, hogy az átlag legyen magasabb színvonalú. Ez létkérdés. Hegyvonulatot kell létrehozni, mert abból hamarabb emelkednek csúcsok, mint a terepből. Én egyelőre síkságnak érzem a magyar színházat, amely működését tekintve uniformizált. összetettebbé kell tenni a színházi kultúrát, s akkor a nagyobb mozgási lehetőség bizton létrehozza majd a maga vonulatait. — A színház általános képe szélsőségeket mutat. Ami önmagában nem meglepő. Ugyanazon a színpadon egymást követik fontos előadások és nagy fiaskók. Ami a komolyabb gondot okozza, miközben kétségtelenül születnek művészileg igen értékes előadások és a nyíltan szórakoztatni akaró színháznak is nemes darabjai, mégis, az előadások jelentős része nem kötődik a társadalom valódi kérdéseihez. Az előadások többségének nincs kapcsolata a való élettel, ennek ellensúlyozására viszont divatos stílusjátékok születnek, ahol a túlcicomázott forma nemegyszer a gondolat hiányát takarja. — Az ideális állapot az lenne, hogy a fontos előadások egyben a legjobbaknak is bizonyuljanak. De gyakorta alakul úgy, hogy a lényegtelenek a profi színvonalon megoldottak, a fontosak pedig esetleg színészileg, rendezőileg alacsonyabb színvonalúak. A magyar dráma, úgy érzem, egyre inkább a lényeg körül mozog, de talán még általánosabb, sokrétűbb képet kellene mutatnia, tágabb látóhatárral. Ügy gondolom, vissza kell szereznünk a szó rangját, s akkor a színház is méltó helyre kerül. Jószerint azokat a színdarabokat tudjuk nehezebben játszani, amelyekben a szó meghatározó szerepének kell érvényesülnie. Könnyebb színpadi hókuszpókuszt kiagyalni, nagy formákat megrendezni, komoly eszköztárat fölvonultatni, mint a kimondott gondolatnak súlyt adni. De az is bizonyos, hogy a szó komolyságát csakis az előadások hitelesíthetik. Ez összefügg azzal, hogy a magyar színházban a nagy színészegyéniségeknek volt mindig meghatározó szerepük. Az ő nevükhöz fűződtek nagy előadások, ők fémjeleztek egy színházat, egy drámát. A színészközpontúságnak vannak hagyományai. Azt hiszem, ha ezt megértjük és tudomásul veszszük, ha nem akarunk mások lenni, mint amik igazán vagyunk, amikre hagyományaink följogosítanak, akkor, és csakis akkor szerezhetjük vissza a magyar színház tekintélyét. RÓNA KATALIN 7
