Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)
1987-09-01 / 17. szám
1 munkát igényel, mint a mélyművelés. Ez a mátraalji napfényes bánya igazán nem érdemtelen a felsőfokú jelzőkre. Kiköveteli magának a földben rejlő több millió tonna — nyolcvan esztendőre bizonyosan elegendő — lignitvagyon éppúgy, mint az itt dolgozó emberek erőfeszítése, amellyel évente 40—50 millió köbméter földet forgatnak meg, hogy öt és fél millió tonnányi fűtőanyagot küldhessenek a szomszédos Gagarin Hőerőműnek. A bányától az erőműig kígyózó, csaknem ötven kilométer hosszú szállítószalag éjjel-nappal barnásfekete lignittel megrakodva szeli át a holdbéli tájat. Pedig most lassított ütemben dolgoznak a bányászok, mert javában folyik a rekonstrukció. A nagyszabású munka 1995-ig tart, s ez idő alatt nemcsak az óriás kotrók újulnak meg, hanem a szállítószalag-rendszer és a gépláncok is. A munka befejeztével hét és fél millió tonna lignitet kell majd az erőműbe juttatniuk évente. A kívülálló azonban a mostani lassított tempóból aligha vesz észre valamit. Lenyűgözi a látvány, ahogy a toronymagas maró- és kaparógépek engedelmesen teljesítik a parányi irányítófülkében ülő ember minden kívánságát, s szinte maguktól mozdulnak, szakadatlan harapvafalva a sárgás földet, hogy mielőbb a mélyben feketéllő lignitmezőhöz érjenek. A hatvan-hetven méter mély, kráterszerű munkagödör széléről nézve játékszerek a földgyaluk és a járművek. Nem könnyű a külszíni fejtésen dolgozók munkája. Télen a hideg, nyáron a Nap heve, tavasszal-ősszel meg a gyakori esőzések teszik próbára az emberek tűrőképességét. De ha szóba hozzuk előttük, csak legyintenek: „Ez kérem semmiség ahhoz képest, amit kezdetben kellett elviselnünk!” — mondják. A kezdetekre, a húsz évvel ezelőtti bányanyitásra bizony senki nem gondol vissza jó szívvel. A bányászok állítják: nincs az a perzselő nyári napsütés, amely úgy tudna égetni, mint a környékbeliek haragos tekintete! Kezdetben igencsak zordan fogadták az itt élők a betolakodókat. Féltették tőlük a békés mátraalji tájat, nem is annyira a környék nyugalmát, mint inkább szépségét érezték veszélyben — s joggal. Hiszen az óriás gépek első dolga volt letarolni a búzamezőket, a szőlőtáblákat, gyümölcsösöket, mert csak így juthattak a mélyebben rejtőző lignithez. Az itteni lakosság pedig sokáig nem értette: mi a csudának kellhet ez a sötétbarna kő, ami csak első pillantásra hasonlít a szénre, valójában azonban nemigen lehet a kályhákban fűteni vele. Hiába érveltek a szakemberek, hogy a lignit igenis drága kincs, mert bár a kis kályhákban valóban nem lehet vele fűteni 50—70 százalékos nedvességtartalma miatt, de az erőmű kazánjaiban jól elég, és olcsó villamos energiát ad. Ma már szent a béke a bányászok és a gazdálkodók között. Nem az érvek győzték meg a helybelieket, hanem a tények: az első fürt szőlő, az első szem ízletes gyümölcs, amit a húsz évvel ezelőtt letarolt, kietlenné tett területen szüretelhettek. Az évről évre gazdagodó termés kézzelfogható bizonysága a bányászok egykori ígéretének, miszerint ők csak „kölcsönbe” kérik a földet, és — egy gondosan kidolgozott, nemzetközileg is jegyzett rekultivációs eljárással — megint termővé varázsolható a talaj. Aki mostanában téved Visonta környékére, bizony meg nem mondaná, hogy melyik gyümölcsös települt „szűz” talajra, s melyik az egykori bányatelep fölé. A gépek marta sebek lassan begyógyulnak, megszépül a táj, mintha mi sem történt volna. Pedig közben több millió kilowattóra energiát kapott innen az ország. W. G. 9
