Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)
1987-09-01 / 17. szám
CSENGETÉS ELŐTT Elröppent a nyár, ismét megszólaltak az isk óla csengők, kezdődik a tanítás. Nem is olyan rég egy általános iskolai évzáró ünnepélyes pillanat annak voltam tanúja, s máris elkezdődött az új tanév. Közben azonban volt időm afelől tudakozódni, milyen is napjaink iskolája, milyen a mai iskolások sorsa, s mi várható a jövőben. B. L.-né három fiú édesanyja: — Pedagógusként dolgoztam, mielőtt megszülettek a gyerekek és még utána is. Amikor túljutottunk a bölcsődés koron, visszamentem tanítani. Nagyon, szerettem a hivatásomat, nehéz volt lemondani róla, mégis meg kellett tennem. Ahogy szép sorjában iskolások lettek a fiaim, úgy szaporodott a gond a családban; egyre több volt a feszültség, a vita, veszekedés. Három gyerekkel egy keresetből megélni nem könnyű, mégis úgy döntöttünk a férjemmel, a fiúk sorsa miatt otthon, kell maradnom. A három gyerek teljesen különböző természetű, így az iskolában is más és más volt a konfliktusok forrása. A legidősebb csendes, visszahúzódó, ha nem kérdezik, nem felel, el-elábrándozik az órákon is. De nem is ez volt a baj, hanem az, hogy neki teljes csendre és nyugalomra van szüksége a tanuláshoz, a leckeíráshoz. Nem csoda, ha a napköziben képtelen volt hibátlanul megoldani a feladatokat. Heggel hétkor elküldtem az iskolába, egy óra körül vége volt a tanításnak, aztán ebéd, és tanulás a napköziben. Este, lehetőleg még a vacsorakészítés előtt megnéztem a füzetét, s jobbára csak félig volt kiész a leckéje, vagy ha kész volt, hemzsegett a hibáktól. Persze hogy újra írattam vele az egészet. Mire elkészült, már enni sem volt kedve, esett be az ágyba. A középső gyerek éles eszű, gyors felfogású. még a televíziózás közben is képes házi feladatot írni. ö viszont nem bír egy helyben nyugodtan megütni. Nem tehet róla, hogy háromszor akkora a mozgásigénye, mint más gyereké. A tanító néni — őt is meg lehet érteni — sokszor komolyan haragudott a fiamra, mert fegyelmezetlen volt az órákon, a szünetekben meg versenyfutást szervezett a folyosón,, ahol csak sétálni szabad, s ez olykor kisebb-nagyobb galibával járt. De kérdem én, hol mozogjon a gyerek. A heti két tornaórán, amit vagy a tanteremben vagy a folyosón tartottak meg? Mert a tornateremhez — legalábbis az alsó tagozatosok — havonta egyszer jutottak. Vétek az ilyen korú gyerekeket reggeltől estig iskolapadba kényszeríteni. Amióta nem dolgozom, megtehetem, hogy a város másik Végébe viszem edzésekre, ott aztán jól kifárad, és nem rendetlenkedik az órákon. A pici az úgynevezett „jó gyerek”. A tanítónő is dicséri, szereti. Öt sohasem kell a kötelességére figyelmeztetni, végtelenül lelkiismeretes. Csák én tudom, hogy örökös rettegésben él. Jó magaviseleté, engedelmessége a félelemből fakad. Fél a tanító nénitől, attól, hogy rossz jegyet kap, hogy nem felel meg a követelményeknek, vagy hogy valamiben le-' marad a többi gyerektől. A felmérő dolgozatok előtt nyugtalanul alszik, forgolódik, álmában beszél, és azon a reggelen egy falatot sem bír lenyelni. Bizonyítványa színjeles, de mit érek vele, ha szorongásos felnőtté válik?! Most, hogy itthon vagyok, legalább a nap második felében felhagyhat a görcsös igyekezettel, egy kicsit lazíthat. Általános jelenség napjainkban, hogy a szülők leszólják az iskolát, mert nem neveli a gyerekeket és nem tanítja meg őket mindenre, amire megtaníthatná. Az iskola viszont a szülőket marasztalja el, amiért keveset, vagy alig foglalkoznak a gyerekkel. A pedagógusok azonban olykor az iskolára is panaszkodnak. A legfájóbb gond a pedagógushiány. Ebből fakad a sok túlóra, s az, hogy kevés idő jut a gyerekekre. — Az én osztályomban negyvenhárom gyerek van — mondja Z. Erzsébet, a harmadikosok tanító nénije. — Bár több mint két évtizede vagyok a pályán, bevallom, csak hónapok múltán ismertem meg az osztályomat. De hát ilyen magas létszám mellett hogyan is fürkészheti ki az ember egyik napról a másikra ezeknek a gyerekeknek a gyengéit, az adottságait, a lelkét? S mit tehet ilyenkor a pedagógus? Leadja a tananyagot, számon kér és osztályoz. Mentségünkre szolgáljon, a mi munkánkat is azzal mérik, hogy milyen átlagot ér el az osztály, s kitűnnek-e a gyerekek valamiben a többiek közül. Hogy miben lehelt kitűnni, vagyis mi az elvárás egy jó osztállyal szemben? Tanulmányi versenyeken, sportban, nyilvános szerepléseken, szakkörökben. Az én osztályom zenetagozatos, hozzám csak válogatott, tehetséges gyerekek járnak. De mit szóljon a kolléganőm, akinek a „maradék” jutott? örül, ha kordában tudja a gyerekeket tartani és elmondja a kötelező tananyagot, „különleges” eredményekről nem is álmodik. Tulajdonképpen büszke lehetnék a tanítványaimra: alakítottunk egy kis zenekart a legjobbakból, és ők már a rádióban is szerepeltek. Akiket felkészítettem a tanulmányi versenyékre, mind sikereket értek el. Akad a gyerekeim között, aki sport-, illetve nyelvtehetségnek ígérkezik. De ha belegondolok, mit követelünk e»éktől a kis gyerekektől, összeszorul a szívem. A zenetanulás amúgy is naponta egy-két órás pluszelfoglaltságot jelent számukra, a gyakorlásit nem is 10
