Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)
1987-07-11 / 14. szám
lágban II. MESTEREK ÉS TANÍTVÁNYOK A ZENEAKADÉMIA PALOTÁJA mecénásként is ápolja. Ezt a vélekedést szerényen hárítja el: „Nem szabad azt a kifejezést használni, hogy én Liszt adakozókészségét példaként állítom magam elé, mert nem azért teszem, amit teszek, hogy mást túlszárnyaljak. Egyszerűen a pályakezdő, anyagi eszközökben még szűkösen álló művészeknek szeretnénk segíteni feleségemmel. Nemcsak zenészeknek, hanem képzőművészeknek is.” A segítő szándék vezette Doráti Antalt, a világhírű karmestert amikor tavaly — megkapva a Bartók—Pásztory-díjat — ezt kettéosztva díjat alapított Ferencsik János és Seiber Mátyás emlékére, hogy támogassa fiatal karmesterek, illetve fiatal zeneszerzők külföldi bemutatkozását. A díjak elnevezésére egyszerű a magyarázat: „Ferencsik Jánossal az Operában dolgoztunk együtt, szerettem és becsültem. Seiber Mátyás hajdan osztálytársam volt Kodály tanár úrnál. Ez a ragyogó zeneszerző Angliába került, és autószerencsétlenségben halt meg fiatalon.” Ugyancsak Kodály Zoltánnál tanult zeneszerzést a másik tragikus sorsú művész: Kertész István. A kivételes tehetségű karmester már fiatalon a világ első zenekarainak élén állt, főzeneigazgatója volt a kölni operának, vezető karnagya a Londoni Szimfonikusoknak, amikor 1973-ban, 44 éves korában a tengerbe fulladt Tel Aviv közelében. Akinél Kertész még a Zeneakadémián a dirigensi mesterséget tanulta, maga is Kodály-növendék volt egykor: Somogyi László, a napjainkban Svájcban élő karmester, mint ahogy e tallózó áttekintésünkben szereplő szinte valamennyi művész mesterének vallhatta Kodály Zoltánt. 1962-ben, 80. születésnapjára huszonöt régi tanítványa zenekari variációsorozatot írt egy Kodálytémára. Közülük öten: Doráti Antal, Frid Géza, Pártos Ödön, Serly Tibor és Veress Sándor külföldről csatlakoztak az itthoni társakhoz. (Utóbbiak között olyan nagyságokat találunk, mint Adám Jenő, Bárdos Lajos, Kadosa Pál, Ránki György, Vaszy Viktor.) Néhány nappal az ünnepség előtt Kodály Kecskeméten mondott beszédet Katona József szobrának leleplezésekor: „ ... hiába születik egy zseni egy országban. Ha nincs mellette művelt néptömeg: nem megy semmire .. Ez a mondat valójában az ő törekvéseinek a kulcsa, mert a művelt tömegek nevelését, vagyis a gyermekeket tanító zenepedagógusok oktatását fontosabbnak tartotta a művészképzésnél is. Egyik híres karmestertanítványa, a stuttgarti főzeneigazgató Kulka János mondta nemrégiben: „Soha nem szakadtam el a magyar zenei nevelés hagyományaitól. Ahogy körülnéztem a világban, azt tapasztaltam, hogy ilyenfajta zenei nevelésre, amely már a gyermekkorban kezdődik, nincs másutt példa.” Kodály a magyar zenei általános iskolák megteremtésekor nem gondolt módszere „exportjára”, de azért egy bécsi újságírónak így nyilatkozott: „Annak csak örülnénk, ha fáradozásaink és tapasztalataink másoknak is hasznára lennének, főként, ha ezzel egymás kölcsönös megismerését segítenénk, s az emberiség hőn áhított testvérré válását előbbre tudnánk vinni, akár csak egy kis lépéssel is.” Bár iaz emberiség testvérré válásától még messze vagyunk, azért egy „kis lépés”-nek joggal tarthatjuk azt a tényt, hogy napjainkban a Kodály által nevelt zenepedagógusok sora oktat a mester módszere szerint Japántól Kanadáig, Finnországtól Olaszországig, s hogy a világ minden tájáról úgy sereglenek a tanárok a kecskeméti Kodály Intézetbe, mint zarándokok ia szent helyekre. A témát, hajdanvolt mesterek és szellemüket átörökítő tanítványok munkásságáról korántsem merítettük ki. De vázlatos körképünk azt a célt talán eléri, hogy újból tudatosodjon bennünk: egy kis lélekszámú nép is adhat nagy kincseket, gyorsan kopó anyagi javaknál maradandóbb értékeket az emberiségnek. CSERVENKA JUDIT Cziffra György zongoraművész „Ama monumentális épületeink közül, amelyek újabban emelkedtek, hogy karakterisztikus díszévé legyenek székesfővárosunknak, szívünkhöz legközelebb áll az új Zeneakadémia. A zeneművészet múzsájának impozáns méretű palotája a Liszt Ferenc tér (volt Gyár utca) és Király utca sarkán emelkedik." — írja a századeleji évek zenei hírlapja a még újdonságszámba menő zenepalotáról. Az épület „erőteljes, nehéz és nagyhatású” homlokzatával és „sajátos eredetiségével” akkortájt valóságosan is kiemelkedett a környező alacsonyabb és szerényebb épületek együtteséből. A város fölé nőtt azóta, de a hatvan méter hosszú tér felöli főhomlokzat látványa mit sem vesztett hatásából. A második emeleti erkélyen, mint a zene fejedelme trónol Liszt Ferenc szobra. A Stróbl Alajos által faragott kőszobor talán a legszebb ábrázolás, amely a nagy zeneköltőről készült. Kétoldalt, kettős oszlopok között Erkel Ferenc és Volkmann Róbert bronzportréja tekint a belépőre. A palotáról a csodálat hangján szóló korabeli műkritikus látszólag zavarba jön, amikor a stílusát próbálja meghatározni. Egyetérthetünk vele abban, hogy „nem conventionális alkotás, nem illeszkedik a történelmi stílusok egyikébe sem”, ám az egykori szerzőnek ellentmondva, mégis az érett szecesszió alkotásának kell tekintenünk. Ezt bizonyítja a látvány is, amint belépünk a pompázatos előcsarnokba, amelynek kiképzése látványos összhatásban vonultatja fel a szecesszió kedvelt színeit és formavilágát. Találhatunk itt sokszínű majolikát, aranymozaikot, szökőkutat, kagylókból és csigákból összeállított vízköpővel, és mindezt a legteljesebb harmóniába rendezve. Innen nyílik az 1200 személyes nagytermet kétfelöl közrefogó folyosó, ahonnan nyolc bejáraton léphet be a földszinti nézőtérre a koncertek közönsége. A nagyterem pódium felőli végét a nyolcszáz regiszteres orgona uralja, amely németországi műhelyben készült, mert a századforduló utáni években hazánkban még nem készítettek hangversenyorgonákat. Az orgonát időközben átépítették, így eredeti homlokzata ma már csak kuliszsza, amelynek díszítményeit a terem domborműveivel együtt Teles 7
