Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)

1987-05-16 / 10. szám

ás nemzetek történetéhez hasonlóan, a magyar história sem szűkölködik félelmetes vagy éppen mosolyogtam különcökben, hóbortos arisztokratákban. Ilyen meghökkentő, zajos társasági elismerést és számtalan gunyoros megjegyzést aratott figurája volt a reformkornak Sándor Móric gróf, akit kortársai az „ördöglovas” névvel illettek.

Szlavniczai gróf Sándor Móric, császári és királyi kamarás, Bajna, Bia, Both és egyéb birtokok ura 1805. május 23-án született Bajnán, a család Esztergom megyei birtokán. A XVIII. században épült szerényebb kastélyt Hild József a múlt század elején építette át klasszicista stílusban. Az elnyúló dombháton, kőfallal övezett hatalmas angolkert közepén álló elegáns épület belső kiképzése a második világháborút követő években nagyrészt elpusztult, ami annál inkább sajnálatos, mert sokak szerint a jeles építész egyik legérettebb alkotása. Ma már csak néhány metszet és az 1943-ban itt forgatott, „Az ördöglovas” című játékfilm képei alapján következtethetünk egykori szépségére. A Hamza D. Ákos által rendezett, Fényes Aliz és Benkő Gyula főszereplésével készült szórakoztató film egyike volt az első magyar színes kópiájú játékfilmeknek.

A feltehetően középnemesi eredetű család a XV. században emelkedett ki az ismeretlenségből. Az e néven elsőként ismert Sándor, bizonyos Márton 1517 körül született. A később „Ferdinánd párti” és katolikus vallású Sándorok gyorsan emelkedtek a vagyoni és ranglétrán, amit az is jól mutat, hogy Sándor János 1616- ban már a nádor helyettese. A grófi címet 1788-ban kapták II. József császártól, minden bizonynyal azért, mert az uralkodó reformjait ellenző magyar nemesség többségével szemben, udvarhű magatartást tanúsítottak.

A dúsgazdag arisztokrata família rangjához és súlyához illő palotát emeltetett Pollack Mihállyal Budán, és nem is akárhol, hanem a Szent György téren, a királyi palota tőszomszédságában. A kiegyezés után a budai palotát eladták a magyar államnak és 1944-ig a „Sándor-palota” adott otthont a magyar királyi miniszterelnökségnek.

Az új palota első ura, Sándor Vince gróf, Móric apja, rigorózus, a kegyetlenségig szigorú férfiú hírében állott, aki vasakarattal és különös elképzelések szerint uralkodott birtokai és családja felett. Felesége a szép és szelíd természetű gróf Szapáry Mária Anna volt talán az egyetlen ember a környezetében, aki olykor, kiváltképp a gyermekek iránt, mérsékletre bírta. Nem volt azonban könnyű dolga a fékezhetetlenül vadóc fiúcska, Móric esetében, aki a legtöbb kézzel fogható tapasztalatot szerezte az atyai szigort illetően. Amint Móric gróf leánya, Paulina írja emlékirataiban, a gyermek formálódó jellemében a két szülő jellemvonásai keveredtek; apjától a „tyrannizmust” és az ellentmondást nem tűrő hajlamot, anyjától pedig a jóságot és nagylelkűséget örökölte. (Vince gróf sajátos felfogása szerint a gyerekeket csak minimális ismeretekre kell megtanítani, ami a jelek szerint nemhogy nyesegette volna, de erősítette fia szertelenségét.) Négyéves lehetett, amikor feltehetően nem túl gyengéden, egy kutyával játszott és az eb megharapta. A gyerek nem sírt, nem rémült meg, hanem azonnal feltalálta magát és nagy darabot harapott ki viszonzásul a kutya füléből, majd a, nyomaték kedvéért megjegyezte: „Wenn du mi beissen, werd’i a di beissen” ... „Ha te harapsz, akkor én is harapok.” A vonítva elmenekülő kutyával szemben tehát ő maradt győztesen a küzdőtéren. Ez a vad, hirtelen cselekvő, keményen visszavágó, testi fájdalmakat különösképpen tűrő magatartás később egész életére jellemzőjévé vált.

Az apai verést és tilalmakat kezdetben zokszó nélkül tűrte és a megbánásnak soha a legcsekélyebb jelét sem mutatta, majd még tízéves sem volt, amikor először szállt szembe az atyai akarattal. Vince gróf ugyanis nagyon kedvelte a színielőadásokat és átjárót építtetett palotája és a szomszédos Várszínház között, hogy esténként tetszése szerint mehessen át a páholyába. A gyerekeknek minden alkalommal külön kellett kérniük, hogy vele tarthassanak, ám a kérést többnyire megtagadta, és aludni küldte őket. Egy ízben Móric dacosan vágta oda apjának: „Én nem kérek többé és nem is akarok lefeküdni.” Az apa meghökkent, de a sok tekintetben hozzá hasonlatos természetű fiú ezúttal csekély büntetéssel megúszta.

Atyja nemcsak a taníttatása elől zárkózott el, de azt sem engedte meg, hogy lovagolni tanuljon.

Különös elhatározás, hiszen a maradi felfogású Vince gróf azt még feltételezhette, hogy egy magyar arisztokrata meglehet a tudományok ismerete nélkül, de lovaglás nélkül?! Korabeli társasági szemmel érthetetlen felfogás! Móric azonban nem az a legényke volt, aki egykönnyen belenyugodott az ilyesmibe! Egy alkalommal Bajnán Móric parancsot adott a nevelőjének, Kosztarovicsnak, hogy nyergeltesse fel számára az egyik angol telivért. Kosztarovics megdöbbent az utasítástól, hiszen az ifiúr soha nem tanult lovagolni, mit akar tehát a lótól. Ezért megkockáztatott egy óvatos megjegyzést:

— A lovaglás olyan dolog, amit előbb meg kell tanulni, másként nem ülhet lóra az ember. Ledobhatja a gróf urat...

— Akinek először tanulnia kell. az soha nem fogja megtanulni — vetette oda hetykén az ifjú gróf, majd lóra kapott és könnyedén átugratott egy rudat, amit két

\

if 8 f

szolga tartott. Aztán a kastélypark kerítését vette célba és újabb sikeres ugratás után eltűnt a jelenet merészségétől holtra vált cselédség szeme elől. Visszatérve, elégedetten vetette oda. a ló kantárát a hüledező Kosztarovicsnak:

— Most már láthatod, hogy lóra születtem — mondta széles mosollyal. — Mit kellene nekem még tanulnom?

Később azt is bebizonyította, hogy a fogathajtásnak is mestere. Apja távollétében befogatott és bemutatta, hogy hin tóhaj tásba.n

sem marad el lovaglótudománya mögött. Amikor apja megtudta mi történt, felelősségre vonta:

— Ki engedte meg, hogy kocsit hajts? — kérdezte.

— Senki. Beültem a kocsiba és kérdezés nélkül elhajtottam. Az istállómester nem tudott róla.

— Ki tanított hajtani?

— Senki, én magam. Ügy érzem, hogy minden ló engedelmeskedik nekem, mert meg tudom magam értetni velük.

— Fogd be a szádat! — torkollta le az apja, de büntetlenül hagyta az esetet.

Szülei halála után gyámja rövid ideig Matild nővére férje, gróf Keglevich Gábor volt, aki azonban hamarosan nagykorúsította. Ugyan, mi vezérelhette ebben? Érettnek vélte ifjú sógorát az önálló életre, vagy csupán mielőbb szabadulni akart a könynyűnek éppen nem nevezhető felelősségtől? A jól ismert sablonok most azt diktálnák, hogy a fiatalember belevetette magát a társasági élet immár senki által nem tiltott élvezeteibe. Korántsem! Mindenekelőtt, önálló tanulásba kezdett. Pótolni igyekezett mindazt, amitől különc atyjaura addig eltiltotta. Igen gyors felfogásúnak bizonyult és néhány hónap alatt megtanult szóban és írásban kifogástalanul németül, majd csakhamar franciául és olaszul, és mivel felkeltette érdeklődését a zene, zongorázni, valamint stájer citerán játszani is. Citeráján maga is szerzett népies ihletésű dalocskákat.

Nem volt korhely, mulatós aranyifjú. Alig fogyasztott alkoholt, nem játszott szerencsejátékokat. A Bajna környéki néphit azonban azt tartja, hogy szívesen és gyakran kötött elképesztő fogadásokat, amiket rendre megnyert és ezzel gyarapította amúgy is tekintélyes vagyonát. Semmi sem bizonyítja, hogy valójában fogadásból tette volna, de számtalan hátborzongató csínytevését hagyta az utókorra.

Egészsége „fenomenális” volt! A négyéves korában elszenvedett skarláton kívül, többé soha nem volt beteg. Ha utóbb mégis ágynak dőlt, az csak azért lehetett, mert valamely testrésze törött vagy ficamodott, amikor lóval bukott, vagy kocsija fordult fel vele. Háromszor törött el a jobb lába, többször mindkét karja, megszámlálhatatlan alkalommal a kulcscsontja és a bordái. Valpea.u francia ós Ashley Cooper londoni orvosok már amputálni akarták a lábát, mert üszkösödéstől tartottak, amikor egy Blümbach környéki öreg paraszt operáció nélkül meggyógyította. Igaz, hogy a láb rövidebb maradt néhány centiméterrel, de lovagolni éppúgy tudott vele, mint azelőtt. És ez volt a fő, mert legfőbb és olthata.tlan szenvedélye a lovaglás, kocsihajtás volt. Kedvelte még a vadászatot és a többi sportokat is, de minden más kedvtelése csak a lóval kapcsolatos sportok után következett. Széchenyi ösztönzésére maga is tenyésztett lovakat példásan igazgatott bir-