Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)

1987-05-16 / 10. szám

tokain, de soha nem tartotta tisz­teletben a fajtákra, „vérvonalak­ra”, tenyésztési módokra vonat­kozó előírásokat. Számára az volt az értékes és tenyésztésre al­kalmas ló, amelyik gyorsaság­ban alkalmazkodni tudott külön­leges sportbravúrjaihoz, lett lé­gyen is az a legelőkelőbb pedig­­réjű telivér, vagy cigánykupec­­től vásárolt szemrevaló parlagi állat. Amikor a lósport iránti érdek­lődésétől hajtva Angliába láto­gatott, két hét sem telt el azóta, hogy a szigetország földjére lé­pett, és máris a sportvilág leg­híresebb személyiségének számí­tott. Melton Mowbray-ban, egy falkavadászaton általános csodá­latot keltett merész ügyességével, amit egy kétkedő lókereskedő megpróbált kétségessé tenni. Ez az úr Anderson volt, a legismer­tebb lókereskedők egyike, aki olyan lovat mutatott neki, ame­lyet eddig senki nem tudott si­kerrel megülni. — Ha ezt a lovat ön Meltonba hozza, és nem dobja le közben a hátáról, akkor felajánlok önnek 100 font sportdíjat. — Grófunk szaván fogta a kereskedőt, meg­ülte a szilaj lovat és közölte: — A ló kitűnő. Köszönöm, hogy megszerezte nekem. Holnap hoz­hatja a pénzét. — Mire a kár­vallott angol így szólt: — That is not a man, that is the devil. — Ez nem is ember, hanem maga az ördög. Mire hazafelé utaztában Lon­donba ért, már egy Regent Street-i elegáns műkereskedés ki­rakatában vörös frakkos lovast ábrázoló metszetre bukkant, ez­zel a felirattal: „Melton Mow­bray, Count Sándor’s exploits”. (M. iM., Sándor gróf hőstette.) A vakmerő, rokonszenves különc tehát itthon és külhonban hama­rosan a nagyúri társaság kedven­ce lett. A korábbi idők másik hí­res különce, Steffl ^róf, az akkor­4 1. Egy nyoktörö lépcsős bravúr a budai várban 2. Pózolás lóval - szekéren. „Betyáros romantikával vették körül...” 3. A lovat szerette, de nem kímélte 4. Ugratás a parkban - szenvedélyből, nem fogadásból 5. Sándor Móric egyik vakmerő fcgatos mutatványának korabeli ábrázolása tájt már öregedő, hipochondriára hajlamos Széchenyi István, nem csekély féltékenységgel írta nap­lójába az ifjú vetélytársról 1828- ban: „Sándor, akit mindenfelé Móricnak neveznek, a nap újdon­sága. Tout ce qui fait, est bien. II est á la mode. (Minden, amit tesz, jó. Divatban van.) Festője megfesti minden testtartásban — szobrásza hasonmását faragja. Másvalakit gúnyolnának — Neki megbocsátanak. II n’y a qu’heuré et malheure. (Minden a szeren­csétől függ.)” A fergeteges társasági siker grófunkat fényes házassághoz se­gítette. Az 1835. év farsangján, nem minden atyai aggály ellené­ben, oltárhoz vezette Metternich Leontina hercegnőt, a mindenha­tó birodalmi kancellár bájos leá­nyát. Metternich attól tartott, hogy finom modorú, művelt leá­nya és a kissé faragatlan, nyak­törő bolondériáiról ismert Sándor gróf nem illik egymáshoz. Leon­tina azonban kitartott a gróf mel­lett és a merőben ellentétes jelle­mű pár bensőséges házastársi kap­csolatából két gyermek született: Leó, aki nem érte meg a felnőtt kort és Paulina. Leánya emlék­irataiból tudjuk, hogy a gyermek­­nevelés terén Móric gróf atyjá­hoz hasonló szélsőséges elveket vallott. A félénk gyermekeket lel­ki viszontagságok felidézésével próbálta lélekjelenlétben meg ed­zeni. Például gyarmati vadászkas­télyánál a kislányt nyeregbe klapta és rögzített akadályokat ugratott vele. Meg kell azonban jegyez­nünk, hogy a gyermeknevelés durva ötletei korántsem a gróf­tól származtak, hanem következ­tek a kor nevelési felfogásából. Tudjuk például, hogy a törékeny alkatú „Sasfiókot”, Napóleon fiát is pisztolylövésekkel riasztották álmából, hogy katonásabb legyen. Életrajzírói arról is megem­lékeznek, hogy Sándor gróf jobbágyaival, cselédeivel patri­archális jó viszonyban élt, a rá­szorultakról gondoskodott, birto­kain iskolákat, templomokat épít­tetett. Az egykori Metternich— Sándor birtokok vidékének la­kossága máig tréfás, rokonszen­ves anekdoták sorával őrzi a „bo­lond gróf”, vagy miként nagy­apámtól hallottam, „Grófsándor” híres-neves cselekedeteit. A pa­raszti képzelet afféle betyáros romantikával veszi körül a dús­gazdag arisztokratát, a bajnai ná­­bobot, aki csínytevéseit mindig a néppel összekacsintva és az urak rovására hajtotta végre. Egyszer abban fogadott a vendég oszt­rák urakkal — mesélte nagy­apám —, hogy nem mer lehajtani ötlovas hintóval a meredek olda­lú bajnai őrhegy tetejéről. A „Grófsándor” azonban felvitette a hintót a hegyre, beültette a fo­gadó cimboráit, meghajtotta a lo­vakat, aztán kiugrott a bakról. A hintó pedig hanyatt-homlok gu­rult lefelé a sziklás lejtőn és a „nímet urak” mind a nyakukat törték. Talán megtette Sándor Móric, talán nem, de az ötlet és a kivitelezés reá vall. Hasonló lovas kalandjainak se szeri, se száma! A helybéliek képzelete könnyen átformálhatta őket. Így annak az angolnak az esetét is, aki 1834 őszén felkereste a baj­nai szarvasvadászaton tartózkodó grófot, és elmondta, hogy azért utazott ide Angliából, mert meg akart győződni az elmúlt évi mel­­toni falkavadászat hősének valódi képességeiről. — Egyenesen Angliából érkez­tem — mondta —, és remélem, ön lesz olyan jó, hogy a lovas és hajtó művészetét bemutatja. Sándort kissé feszélyezte a do-19

Next

/
Oldalképek
Tartalom