Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)
1987-04-05 / 7. szám
A huszadik században élt 67 évet. Ez a mondat pontatlan, noha pontos. Azt hiszem, hogy Örkény István, aki ez évben volna hetvenöt esztendős - ha élne, szívesen elvitatkozna ezen a mondaton. De meghalt, s ennek is már nyolc esztendeje. Természetesen a huszadik században élt, bár ez enyhén szólva oly változatos évszázad már tucatnyi évvel korábban megkezdődött, hogysem Örkény István megszületett volna, s zavartalanul tart az ő halála óta. Itt ő közbeszólna: Zavartalanul? Mikor volt ez a kor zavartalan? A hatvanhét esztendő számtani szempontból aligha vitatható. Született 1912. április 5-én, meghalt 1979. június 24-én. A két dátum között csakugyan eltelt hatvanhét esztendő. De milyen évek? Megannyi zűrzavar, sőt: vérzivatar. Sokkal többet rabolt el ez az évszázad Örkény Istvántól, mint amennyit adnia kellett volna. Sokkban több része volt Örkénynek, mint nyugodt örömben. Megjárta a Don-kanyar poklát, aztán megjárta ötvenhat tisztítótüzét, aztán fáradhatatlanul kopogtatott égen-földön a mennyek megnyílásáért. A fáradhatatlanul szót sürgősen húzzuk át, írjuk helyébe: szakadatlanul. Nem, ez sem jó. Hány szakadékon kellett átvergődnie! Talán így: eltökélten és egyre tudatosabban, vagy keserűen? Bizakodva? Két diplomája is volt, gyógyszerészi és vegyészmérnöki, de világéletében író akart lenni. Hasznát azért látta a két diplomának. Ifjúkorában viszonylagos jólétben élt, ez egy kicsit befelhőzte barátságát József Attilával. Aztán, mert finoman figyelmeztették apját, hogy a fiú rossz társaságba keveredett, a család egy évre Párizsba küldte. Alig pihente ki ezt az utazást, jött a behívó. Zászlósként vonult be, de egyenruhájáról levagdosták a csillagokat, munkaszolgálatos lett. Lelkesen tért haza a fogságból és tiszta szívvel hitte, hogy új élet kezdődik, s nemcsak őneki. Aztán jöttek az újabb csalódások. Nem az, hogy nem figyeltek volna rá. Sőt. A Lila tintáról, a kulturális élet irányítója így vélekedett. ,,Ez a novella rothadt és ha-M zug. ötvenhat után Örkény elővette diplomáit, elszegődött dolgozni az Egyesült Gyógyszer- és Tápszergyárba. És hallgatott. Amikor évek múltán újra megszólalt, mintha habzsolva akarta volna behozni a hátrányt. Ekkortól kezdve lett Örkény: Örkény. Senki mással nem mérhető, csakis önmagával. Van-e, aki a Tótékat nem ismeri? Akár regényalakban, akár filmen: Isten hozta, őrnagy úr! címmel Fábri Zoltán rendezte —, vagy színpadon, mert kevés kortárs magyar dráma járt oly sok helyütt a nagyvilágban, mint a Tóték, ez a vádirat mindenféle zsarnokság ellen. Egy másik remekműve, a Macskajáték ugyancsak világsiker lett. (Kétszer is megfilmesítették, Makk Károly, majd az Oscar-díjas Szabó István.) Szívéhez legközelebb a „Pisti a vérzivatarban” állott, — állott fiókban kereken egy évtizedig. Ez a mű: önvallomás. Ha létezne ilyen szó, hozzátenném: ...és közvallomás. („Pisti: Én vagyok az. De higgyék el, nem tehetek róla. Úgy jöttem a világra, hogy be voltam oltva a kételkedés mérgével” ... „Nem könnyű így élni, szálkának lenni az emberek szemében, megküzdeni mindennel, ami másoknak természetes. Én csak hajnalba nyúló vitákból értettem meg, hogy hol van előre, hátra, jobbra, és balra, kedd, csütörtök, péntek és északnyugat.”) Szólnom illenék még az Egypercesekről, — de szóljanak inkább ők maguk. Csak néhány sort idéznék egy örkény-vallomásból. „Megpróbáltam egy olyan prózában meqszólalni, amelyben hazudni nem lehet... Az angol esküminta így szól: »Az igazat, csak az igazat, és semmi mást, mint az igazat.« Aki ezt végiggondolja, hogy ez mit követel és mit zár ki, az eljut az igazságnak eqy eléggé pontosan körvonalazott fogalmáig. Ennyit az igazságról.” Ennyit Örkény Istvánról, övé a szó. ZAYLÁSZLÓ Néhány perc külpolitika Már végigjártam, a környék tüzelőtelepeit, elmentem a csúszdára is, de eredménytelenül. Manapság minden beszerzés nehéz. Aztán valaki ajánlott egy külvárosi pincét, melynek életrevaló és mozgékony vezetője állítólag bármilyen tüzelőfajtát elő tud keríteni, föltéve, hogy az ember visz egy kis rumot. Venni se kellett; volt otthon rumunk, méghozzá valódi kubai. Megtaláltam a pincét, ahová nyolc lépcsőn kellett lemenni. Még félúton se voltam, aktatáskámban a rummal, amikor lentről felkiáltott egy férfi: — Német demokratikus brikettünk nincs! Lementem, köszöntem, kipakoltam a rumot egy szénporos bádogasztalra. — Arra nekem nincs is szükségem — mondtam. — Hanem mit tetszik parancsolni? — érdeklődött a vezető, egy futó pillantást vetve a rumra. — Én egy kis hasadóanyagot szeretnék venni — mondtam. Eddig akármerre jártam, mindenütt kerek perec megmondták: nincs. De ő közelebb lépett a rumhoz, elolvasta a feliratot, elnézte a címkére rajzolt cukornádat, aztán így szólt: — Hát egy kis uránszurokéroet talán össze tudok kaparni. Ezen nevetni kellett. — Maga jó pofa! — mondtam neki. — Mit képzel rólam? Hogy majd otthon, egy teakonyhában nekilátok házilag dúsítani? Fogtam a rumosüveget, visszaraktam az aktatáskába, amitől a szenes mindjárt engedékenyebb lett. — Nem kell azért rögtön elrohanni. Szíveskedjék pontosan elmondani, mi tetszik, és aztán majd meglátjuk, mit lehet csinálni. Mintha nem tudná, gondoltam, de azért szép türelmesen elmagyaráztam, hogy a szokásos atomtöltetre, vagyis nagy tisztaságú Uránium 233 izotópra van szükségem. — Persze, ha nincs — tettem hozzá —, akkor egy kis Plutónium 239 is megteszi. Űjra elővettem a rumot, és visszatettem a szénporos bádogasztalra. Nem szóltam semmit. Szólni ő se szólt, csak hátravitte az üvege,, és betette egy rozoga iratszekrénybe. Minek annyit beszélni? E némajátékkal kölcsönösen elmondtuk egymásnak, hogy az ügyletet nyélbe ütöttük; most már csak a forma kedvéért akadékoskodott a szenes. — Ha szabad kérdeznem — érdeklődött —, hordozórakétája már van? — Van — mondtam kurtán. Nem mentem bele a részletekbe. Ha elmondanám, mennyi utánjárásomba került, amíg rátaláltam arra a bizonyos csillaghegyi kisipari szövetkezetre, ahol — persze, nem egy üveg rum, hanem egy angol mechanikás pianínó és hat vég lepedővászon szétosztogatása árán! — nagy nehezen összefusiztam egy közepes hatósugarú rakétát, ezzel csak fölverném a hasadóanyag árát. Számításom bevált. A szenes meglepően olcsó árat mondott, s én leszámoltam a pénzt a bádogasztalra. — Valami edényt hozott? — kérdezte. — Nincs nálam semmi. — Akkor két forint üvegbetétet kérek. Kifizettem az üvegbetétet. — Dugója sincs? — kérdezte. Dugóm se volt. Felsóhajtott. Aztán széthasított egy újságlapot, összeccsavarfta, s úgy-ahogy bedugaszolt vele egy piszkos parádivizes üveget. Abból a rozzant szekrényből vette elő, ahová a rumot dugta az előbb. — Becsomagoljam? — Nem szükséges — mondtam. — Legyen máskor is szerencsém — mondta a szenes, és előzékenyen felkísért a lépcsőn. Ott megkérdezte: — Remélem, békés célokra szolgál? — Az csak természetes — mondtam. — Csak mert olyan nagy viccmesternek látszik — mondta, és tréfásan megfenyegetett az ujjával. In memóriám dr. K.H.G — Hölderlin ist ihnen unbekannt? — kérdezte dr. K. H. G., miközben a lódögnek a gödröt ásta. — Ki volt az? — kérdezte a német őr. — Aki a Hyperiont írta — magyarázta dr. K. H. G. Nagyon szeretett magyarázni. — A német romantika legnagyobb alakja. És például Heine? — Kik ezek? — kérdezte az őr. — Költők — mondta dr. K. H. G. — Schiller nevét sem ismeri? — De ismerem — mondta a némáit őr. — És Rilkét? — Őt is — mondta a német őr, és paprikavörös lett, és lelőtte K. H. G.-t. Paternoster — Ne félj semmit, Sanyikám, nem harap — bátorította az öcscsét Imre, amikor a minisztérium lépcsőházában megálltak az örökmozgó felvonó ajtajában. — Ebbe mentében kell beleszállni, majd mindjárt megmutatom. Sándor, aki a reggeli vonattal érkezett, fölbiggyesztett szájjal nézett a fülke után, kissé sértődötten, mert odahaza náluk ilyen szerkezetet nem használtak, de 10
