Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)

1987-04-05 / 7. szám

1. A Négy Püspök Kútja a Saint-Sulpice téren 2. Nagy Imre grafikája a toulouse-i tárlatról 3. Stein Anna művei a párizsi Pierre Parat Galériában 4. Csernus Tibor „Saul” című vászna a Claude Bemard Galériában 5. Televíziós felvétel a Magyar Intézet megnyitásán a képtárban A SZERZŐ FELVÉTELEI ÉS REPRODUKCIÓI gyár Intézet. Az elsőn — a meg-December 16-a és január 28-a között — másfél hónap alatt! — három koncertet rendezett a Ma­nyitó ünnepségen — Kocsis Zol­tán, Perényi Miklós és Sólyom- Nagy Sándor adott hangversenyt. A vetítőteremben elsőnek Szabó István többszörös díjnyertes film­jét, a Mephistót mutatták be. A rendező tagja is volt a megnyitó­ra érkezett kulturális delegáció­nak. De nem szabad megfeled­keznem a könyvtárról sem, a kiál­lítótermekről meg különösen nem, hiszen a látogatók rögtön az első napon megismerkedhet­tek a XX. századi magyar festé­szet klasszikusaival, Csók István­nal, Czóbel Bélával, Martyn Fe­renccel, Rippl-Rónai Józseffel, Vaszary Jánossal és a többiekkel, mindazokkal, akiknek képei szin­te dokumentálják, hogy a párizsi iskola milyen óriási szerepet ját­szott a modern magyar festészet fejlődésében. Az intézet igazgatója többször is „ugrás”-nak nevezte a költöz­ködéssel bekövetkezett változást. — Kétszáz négyzetméterünk volt, most kétezer a miénk! De ez csupán területben jelent tíz­szeres ugrást, lehetőségekben ennél sokkal, de sokkal többet. És sorolja a bizonyítékokat. Ezek közül csak kettőt en lítek itt. A kiállításoknál maradva: a Magyar Nemzeti Galéria kölcsö­nözte anyag január végéig ma­radit Párizsban, februártól már a velencei biennálén részt vett ma­gyar művészek képei vannak a falakon, és másfél-két hónap el­teltével ismét mások következ­nek majd. Azaz a tárlatok ugyan­olyan rendszerességgel mutatják be a magyar piktúrát, mint a koncertek a magyar zenét vagy mint a vetítések a magyar film fejlődését és különböző irányza­tait. Berényi Pál még ennél is fon­tosabbnak tartja, hogy az intézet itt, az új helyén, magára vállal­hatja a hungarológiai központ szerepét és feladatkörét. — Ez többek között annyit je­lent, hogy a Magyar Intézetet a Franciaországban folyó magyar­ságkutatás és magyar nyelvokta­tás bázisává szeretnénk tenni — magyarázza, de azonnal hozzáte­szi, hogy ez is, a többi terv, elkép­zelés is csak akkor sikerülhet, ha az intézetnek meglesznek a kellő helyeken és a kellő számban a francia partnerei. Biztató példa­ként említi a párizsi egyetemen létrehozott hungarológiai tan­széket, amelyet nemrégiben ru­háztak föl országos hatáskörrel, s amellyel máris kialakult az együttműködés. A megnyitót kö­vető történész kollokvium már közös rendezvény volt, témája pedig — a 300. évforduló alkal­mából — Budavár visszavétele a töröktől. A segítőtársakról, vagy ha úgy tetszik, „közvetítőkről” szólva te­relődik beszélgetésünk az ott élő magyar, illetve magyar szárma­zású művészekre, tudósokra, szakemberekre. „Közvetítők” ők akkor is — állapítjuk meg —, ha akarják, ha nem akarják. És nem csak ők. Mindenki, aki tőlünk el­származott, magával visz, hozzá­tesz egy-egy ecsetvonásnyit ahhoz a képhez, amely a befogadó or­szágban rólunk kialakult. A képeknél maradva — de már nemcsak képletesen: 1986 végén egyszerre legalább öt újonnan nyílt magyar kiállítást láthattak a franciák. Egyet a Magyar Inté­zetben, a másikat Párizstól fél­száz kilométerre Montmorency­­ben, a harmadikat Toulouse-ban; ahol Nagy Imre mutatta be mű­veit. Párizsban pedig Csernus Ti­bornak és Stein Annának nyílt tárlata. A három említett művész stí­lusa más és más, úgy is írhat­nám, hogy egészen más irányza­tok követői. Abban viszont mégis egyek, hogy két országban van­nak „odahaza”, két kultúra bir­tokosai, és így szinte predeszti­náltak arra a bizonyos közvetí­tésre (most már nem idézőjel­ben!) a két kultúra, a két nép, a két nyelv között. Stein Anna például nemcsak odakinn, hanem idehaza is bemu­tatta már műveit, és ami még en­nél is több: 1979-ben egyszerre 77 magyar művésznek szerzett kiállítási lehetőséget. Nem is akárhol, hanem a párizsi szenátus épületében, a Luxembourg-palo­­ta termeiben! A tárlatra megin­vitált művészek fele Franciaor­szágban élő, a másik fele magyar­­országi, s az igazán nagy munka az volt — ahogyan Stein Anna meséli —, hogy az itthoniak ki­állítandó képeit az ottani — fran­ciaországi — kollekcióból, magá­nosoktól kellett összegyűjtögetni, hogy a bonyolult és hosszadal­mas engedélyezést-vámolást el­kerüljék. Elképzelhető, mennyi munká­ba került már a művek lelőhe­lyének kinyomozása is! Érthető, ha a Magyar Intézet igazgatója számít az ilyen közve­títők segítségére. Az idősebbeké, a „Nagy Öregeké”, eddig sem hi­ányzott. Berényi Pál inkább a fiatalabbaktól, az úgynevezett kö­zépgenerációtól várná, hogy aktí­vabban vegyen részt a magyar kultúra terjesztésében. A Magyar Intézeteknek, a párizsinak is, a többieknek is, a legfontosabb fel­adata, hogy a fogadó ország szü­löttjeivel, intézményeivel építse ki kapcsolatait. E törekvésükben pedig az adott ország magyarjai természetes szövetségesek lehet­nek. Érdemes lenne töprengeni raj­ta: hogyan lehetne őket — aho­gyan a Magyar Intézet igazgatója mondta, e természetes szövetsége­seket — megismerni, s az intéz­ményit és céljait velük is megis­mertetni. Ott az a kiállítóte­rem .. . Egyszer, ha nem is az idén, de talán jövőre, megrendez­hetnék benne a magyar szárma­zású franciák tárlatát. Ott az elő­adó- és koncertterem is ... Valóban: az alapterület csak megtízszereződött, de a lehetősé­gek legalább megszázszorozódtak. GARAMI LÁSZLÓ 7

Next

/
Oldalképek
Tartalom