Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)
1987-04-05 / 7. szám
„Istengyártás” helyett emberábrázolás Köztünk élő szobrok — Szatirikus stílusú, „deheroizáló” művészként tartják számon. — A deheroizáló stílust, szemléletet leginkább a történelmünk, kultúránk nagyjairól készített emlékműveim kapcsán emlegetik. Tulajdonképpen igaz, de nem úgy, nem abban az értelemben, ahogy ma ezt a szót használják, mert ez negatív tartalmakat hordoz: nem becsüli a régieket, nem beszél róluk kellő tisztelettel... Egy jelentős személyiségről készített szobor mindig „istengyártás”, általa egy ember mindig valami felsőbbrendű lénnyé merevedik. S ezt a folyamatot a barokk művészet a maga burjánzó eszközrendszerével, a „legleg-leg” tulajdonságokkal felruházással a végletekig túlhajtotta. Ez a hagyomány korunkig nyúlik, egészen az ötvenes évek végéig uralkodott. színekre és formákra, mint az impresszionisták. De mint Rainer Maria Rilke írja, a műalkotáshoz csak a megértés szándékával lehet közeledni, sehogy másként. A műalkotás világába a nézőnek kell belépni, mert csak az ő szándéka nyomán tárulhat fel annak tartalma. S ezt lehetővé kell tenni a számára. — Vajon ez az oka annak, hogy a Budai Vár falánál elhelyezett Kodály-szobor mellé oda lehet ülni a padra; a Parlamentnél található Károlyi-szobor körül fogócskázhatnak a gyerekek? — Már az első jelentősebb köztéri szobromnál, Radnótinál tudatosan törekedtem arra, hogy a műalkotás terét a néző terévé is tegyem. A szobor részét alkotó kockakőútra ráléphet a néző, sőt, oda is könyökölhet a korlátra, a költő mellé. — Legutóbb tavaly tavasszal Sárospatakon találkoztunk az Árpád-házi Szent Erzsébetről készített szobrának avatásán. Ha jól tudom, ezt az eseményt kisebb-nagyobb nézeteltérések előzték meg . . . — Annyira, hogy az utolsó pillanatig bizonytalannak tűnt, lesz-e egyáltalán ünnepség? Ez alkalommal kivételesen nem magával a szoborral függtek össze a viták. Árpádházi Szent Erzsébet katolikus volt. Az évszázadok során azonban Sárospatak protestáns többségű településsé vált. A szobor felállítása kísérlet volt egyfajta ökuméniára. A kísérletet ma már eredményesnek nevezhetjük, de ezt akkor senki se tudhatta biztosan. — Szobrai, köztéri emlékművei körül sokszor alakul ki vita. — Ez nem baj, ez nagyon jó. Mindig ellenségeket szül. ha valaki eltér a megszokottól az elfogadott sablonoktól, pedig ezek a legtöbb esetben hamisak, az idők folyamán váltak azzá. — Mit jelent az Ön számára a hamis? — Ami tegnap igaz volt, nem biztos, hogy ma is az, s ha valami túlhaladott igazság „sérthetetlen” konvencióvá válik, hamis világot teremt. Vannak továbbá szavak, amelyek önmagukban gyönyörűek, de hiába rakjuk őket egymás mellé, ha nincs valóságfedezetük, hamissá válnak. Tudunk órákig úgy beszélni, hogy semmit ne mondjunk. A művészetben is létezik ilyen csendes, langyos vízben úszkálás; úgy, hogy semmit se kavarjon fel. Csodálom a francia enciklopédistákat, akik egy egész világot tudtak újrateremteni. Nekem csak annyi adatott meg, hogy néhány gondolatot, történelmünk néhány nagy alakjának képét tisztíthatom meg a rárakódott felesleges, hamis sallangoktól. Ilyen helyzetben az összeütközések eleve adottak minden munkánál. — Konfliktuskereső művésznek tartja magát? — Nem. De mivel nem tűztem ki olyan célt, hogy magas pozíciót, hivatalt érjek el, megengedhetem magamnak, hogy elmondjam, amit gondolok; olyan módon alkossak műveket, ahogy jónak hiszem. — Hogyan jellemezné a pályafutását? — A pálya melletti bokrok között futottam versenyt a salakon haladókkal. — Bocsásson meg, de egy vicc jutott az eszembe. Valaki azt állítja, hogy ő nyolc másodperc alatt futja a száz métert. „Az hogy lehet?” — kérdezik tőle. „Ismerek egy rövidebb utat.” ön ma a legismertebb szobrászművész idehaza, sikerei vannak külföldön. Mégis azt állítja, a nehezebb úton „futott”. Hogy lehet ez? — Az tény. hogy mindig konfliktushelyzetben voltam; az is, hogy semmilyen csoporthoz nem tartoztam. Annak, hogy — fogalmazzunk így — célbaértem, annak sok oka lehet. Talán ez a „külső pálya” is. Magányosan jobban oda kellett figyelnem mindenre. Gondoljunk csak arra a Kölcsey-szoborra, amelyiken a nagy költő tógában ül, babérkoszorúval a fején. Hordott-e valaha is tógát vagy babérkoszorút Kölcsey, pláne együtt a kettőt? Ez a legjellemzőbb rá? Ez fejezi ki a lényeget? Ez a — funkciótlan, vagy elkoptatott külső jegyekkel operáló — szobrászat eltorzítja a valóságot. S akkor még nem beszéltem a sablonos beállításokról: a hadvezér csak félelmet nem ismerő daliás pózban állhat, jobb karjával előre mutatva. — Ügy tartják, „népszerű” műveket készít. — Számomra a közönség a fontos. S üzenni csak azon a nyelven lehet, amit a címzett ért. Amikor annak idején először jártam New Yorkban, állandóan panaszkodtak az ottani művészek, hogy nincs kapcsolatuk a közönséggel. Nem célja minden esetben a művészetnek a kommunikálás. Az alkotásban jelentkező egységet, a szintézist lehet szétbontani: konstrukciókra, mint a konstruktivisták; 8
