Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1986-09-29 / 19. szám
ERDŐKÖN, LÁPOKON, BUCKÁKON ÁT fürtöcske. Az e tájon ritka és éppen ezért védett alpesi kontyvirág termése ez. Lisztes János, a KNP oktatási felügyelője, egyben termésvédelmi őr — tőserdei kalauzom — mesélt egy szomorú esetet: Napi megszokott „őrjáratát” tartva, a láperdő egyik eldugott helyén észrevett egy lessátrat, amilyent általában a madárfotósok használnak. Közelebb ment, s látta, hogy a sátor egy kócsagfészek mellett áll, a fotós nyilván azt akarta megörökíteni, hogyan kelnek ki a fiókák, hogyan etetik őket, hogyan tanulnak meg szárnyra kelni. — De ezek a fiókák, mire én odaértem, már elpusztultak — mesélte, még évek után is elkeseredetten, Lisztes János. — Mert a fotós, hogy az objektív „belelásson” a fészekbe, lenyesett két apró ágacskát a fáról. És nem gondolt véle, hogy velük éppen a fiókákat a Nap tüzétől megoltalmazó „napernyőt” távolította el. Az már nem tartozik a történethez, hogy a fotós, aki a két kócsagfióka akaratlan elpusztítása miatt ötezer forint büntetést fizetett, a területkezelő barátja, ahogyan ő mondja, tanítómestere volt. Tőle tanulta megismerni, ő szerettette meg annak idején Lisztes Jánossal a madárvilágot. A Tőserdő, Bugac-puszta, az Alpári-rét, végigpillantva rajt az alpári Templom-dombról — azt hiszem, ezek a Kiskunsági Nemzeti Park olyan tájegységei, amelyek első látásra megragadják, meghódítják a látogatót. Az Alpári-rét már csak azért is, mert — Anonymus szerint — 895-ben itt zajlott az a nevezetes csata, amely végül Zalán futásával fejeződött be. Korántsem bizonyos azonban, hogy a KNP valamenynyi területe ilyen erővel vonzza a látogató szemét, és hódítja meg a szívét. Ha nem Balasi István a kalauzom, akkor az Ősborókás meglátogatását nem vallanám életem egyik legszebb élményének. De vele együtt talpalva a homokban: az lett. Neki köszönhetem, hogy ebben az egyenrangúnak mutatkozó, cserjékkel benőtt homoktengerben a csodák seregét fedezhettem föl. — Nézze csak! — hajolt le hirtelen és mutatott rá például egy alig másfél-két centiméter mély, szabályos kis homokkráterre. — Itt várja türelmesen következő áldozatát a hangyaleső lárvája. Ő volt az, aki elmagyarázta, hogyan terjed-szaporodik a boróka. Hogy hiába hullanak le közvetlenül a bokor mellé az érett, kék bogyócskák, magjaik itt ugyan soha ki nem kelnek. De ha a madarak csipegetik föl, nyelik le A Nemzeti Park madárvilága — a kecskeméti igazgatóság bemutatósarkában . . . őket, akkor emésztőrendszerükben a maghéjak fölpuhulnak. s azután, miközben a szárnyasok már rég messze járnak, ismét földre-földbe jutva, a magok kicsíráznak, gyökeret eresztenek, tovább szaporodnak. Balasi Istvánt úgy ismertem meg, mint a táj eleven lexikonét, anekdotás könyvét, növény- és állathatározóját. Nem is csoda, hiszen 54 életévéből csak addig volt innen távol, amíg kijárta a középiskolát és elvégezte az erdészeti teahnikumot. E tájon volt erdészgyakornok, aztán hivatalnok (ő maga nevezi így kerületfelügyelői éveit), s az utolsó tíz esztendőben szakadatlanul járja a homokot, Bócsa-Bugac buoka- és homokvilágát. Ismer minden egyes bokrot, fát; a borókákat is, a fehér nyárakat is — e két növény uralja e vidéket —, és ha egyedül csizmázná útját, tán még a gyíkok is visszaköszönnének néki. — Mit szeret itt, ebben a homokvilágban leginkább? — faggatom. Nevet, kissé talán szégyenlősen, mert ő, aki eddig a legfogasabb szakmai kérdésre is azonnal válaszolt, erre az egyre képtelen felelni. Végül megvallja aztán: — Mindent! Mindent, kivétel nélkül. Ezért csinálom, ezért is élek itt, a puszta közepén, nem pedig a faluban. — Családja van-e? — Két leány. — Es ők? Követik-e vajon az édesapjukat? — Nem hiszem — ingatja fejét. — De azért... És következik egy történet, amire ez a végtelenül szerény ember határozottan és leplezetlenül büszke: Az egyik bugaci tanyán töltötte szabadságát egy idős, Kossuth-díjas akadémikus, Balogh János, aki atkákat és pókokat jött ide tanulmányozni, de váltig panaszkodott: képtelen az élőhelyen (a természetben, az állatok természetes „lakóhelyén”) egy valóságos-eleven karéjos keresztespókra lelni! Nincs, eltűnt! Egy szép napon robanva-lihegve vágtat ám haza Balasi István nagyobbik leánya, Gizella: — Édesapám, hívjuk gyorsan a professzort! Megtaláltam! — Mármint a karéjos keresztespókot találta meg — magyarázza a bugaci buckák örök vándora, — ami azt mutatja, ugye. hogy az alma azért nem esik meszsze a fájától. Egészen más vidékbe szerelmes Puskás Zsigmond: a kiskunsági szikes tavakba. Kis híján négyezer hektár a KNP-nek ez a tájegysége, valahol Fülöpszállás és Szabadszállás határában. Található rajt öt szikes tó, s köztük semmi egyéb, csak szikes legelők, só- és szárazságtűrő növényzettel. — Kietlen vidék ez — gondolom magamban, — akárcsak a homokbudkák voltak első ismerkedésre, csakhogy ráadásul ez lapos is! Kísérőm, mintha csak belelátna a gondolataimba, hirtelen megszólal: — Ha felállók egy tökre, beláthatom az egész vidéket! — És nem unalmas mindig ezt és csakis ezt nézni? — Ohó! — nevet Puskás Zsigmond. — Arról a bizonyos tökről sem mindig egyformát látni ám! Még ugyanez a zsombék is folyton-folyvást változik. Attól függően például, miképpen süti a Nap. Aztán más ősszel és megint más tavasszal. Változik, ha megázik és ha kiszikkad. Lassan, komótosan baktatunk az aszálytól és a sziktől hasadozott földön a legtnagyob szikes tó, a Kelemen-szék felé. Lassan, mert Puskás Zsigmond is, mint tette volt Balasi István, szinte lépésenként megáll, és mutatja a táj kincseit : — Ez itt a fehér tippan ... Ez meg a sovány csenikesz... Itt meg a sziki üröm.. És ez a vakszik legjellemzőbb növénye, a bárányparéj ... De azért, ha lassan is, csak tapossuk az úttalan utat, egyre közeledve a tóhoz. Most már ahányat lépünk, annyi madárraj kap hirtelen szárnyra. Ezért egyedülállóak ezek a szikes tavak egész Európában: nyílt partjaikon megtelepedtek a gulipánok, gólyatöcsök, lilék népes-nagy fészkelő közösségei. Egy tenyérnyi sziget-félére mutat rá Puskás Zsigmond, vagy k ét-három száz méterre tőlünk: — Mit gondol, hány madár élhet a partján? — és meg sem várva a választ, hisz tudja, úgyse hibáznék rá, megmondja: — Körülbelül négyezer! Ezen a kicsi szigeten, egyedül ezen! És most már értem, miért „tilos terület” ez mindenkinek, a kutatókat kivéve. Hogy e másutt kipusztulásra ítélt csodás madarak háborítatlanul élhessenek, költhessenek, békén fölnevelhessék fiókáikat. A tóról visszatérve aztán megpihenünk a Borda-tanyán. Ezt 1975-ben, romosán vásárolta meg a KNP, hiszen a tájba az ember is beletartozik, tehát a tájjal együtt a jellegzetes építményekét is meg kell őrizni a jövőnek. A berendezés korhű: összegyűjtötték a házban a negyvenes évek nagygazda-tanyájának tipikus bútorait. Az egyik szoba — vagy tán inkább kamrának nevezném? — azonban nem múzeum, hanem valóságos laboratórium: katonás sorokba szedett kémcsövek bugyborékolnak, lombikok Totyognak, számítógép kattog, magnó forog. A magyarázat: 1979-ben a Kiskunsági Nemzeti Park kétharmadát bioszféra rezervátummá nyilvánította az UNESCO „Ember és Bioszféra Program Nemzetközi Koordináló Tanácsa”. A kis kamrában az egyik kémcsősor a levegő kén-dioxid, a másik a nitrogén-oxid szennyeződését méri, a következő készülék a talaj és a levegő nedvességtartalmát. — Magyarországon hét ilyen állomás működik az egyezmény szerint — magyarázza kísérőm, s rögtön hozzáteszi, hogy létezik még egy nemzetközi egyezmény, amely éppen a kiskunsági szikes tavak nyugalmát óvja: a vízimadarak fokozott védelmét szolgáló Ramsari Megállapodás ez. Búcsúzni készülünk már. amikor megkérdezem: — Nem túlontúl nagy luxus, ha ezt a munkát egy képesített agrármérnök látja el? Elgondolkodik, csak aztán válaszol : — Lehet. Van egy kollégám, eredeti szakmája gáz- és vízvezeték-szerelő, és ő ugyanolyan jól ellátja terű letf elel ősi teendőit, mint jómagam. — Mégis szívesen teszi a dolgát. Ahogyan nézem, elzavarni se hagyná magát innen. Miért? — Kérdezhetnék én is valamit? — bólintok, ő meg folytatja: — Látta már repülni a piroslábú cankót? Látta már tavasszal a násztáncát? — Nem. Még soha. — Mert ha akár csak egyetlen egyszer látta volna is, sohasem feledné el. És mindig, újra meg újra ismét látni szeretné. Hát ezért vagyok én itt, most már nyolcadik esztendeje, és nem többért, mint havi hatezerért. Amíg magyaráz, gondolattöredétkek villannak föl bennem. Hogy a Pásztormúzeumban megismert Kontra László volt a KNP egyik megalapítója aztán igazgatóhelyettese, de nyugdíjba vonulása után sem tudott elszakadni e vidéktől, itt maradt hát múzeumőrnek ... Aztán eszembe jut, amit Lisztes János, a kecskeméti igazgatóság oktatási felügyelője mondott, hogy alig várja már annak a visszatértét akit most helyettesít, mert akkor visszakapja a Tőserdőt. s ismét területfelelős lehet (ami a jelenleginél jóval alacsonyabb beosztás!). Pedig ő szintén diplomás: tanári oklevele van... És mit kínálhatnánk Balasi Istvánnak, hogy otthagyja érte az Ösborókást és a homokbuckákat? Puskás Zsigmondinak is két leánya van, akárcsak Balasi Istvánnak. Irén nyolc-, Vica negj éves lehet. Ha majd felnőnek, és felállnak egy tökre, vajon látják-e ők is, amit édesapjuk lát és megláttat másokkal ds? GARAMI LÁSZLÓ 10
