Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1986-09-29 / 19. szám
F ranz Bott, a morvaországi Brünn, azaz Brno városának hóhéra, eleinte nagy reményekkel eltelve csatlakozott a hadsereghez. Reményei azonban a hónapok múltával egyre alább szálltak. Városi ember létére azzal nem számolt, hogy az ide-oda vonuló hadak nyomában Magyarország elveszti nagy hírű éléskamra jellegét és a mindennapi megélhetés költségei a csillagos egekig emelkednek. Tehát illő tisztelettel bár, de felmondott az ármádiának. Rendnek muszáj lenni, a felmondó levél megjárta a szolgálati utat. Indokait méltányolták, felmondását elfogadták, de mert jól képzett ítélet-végrehajtót nem lehet a szögről leakasztani, a hadsereg ragaszkodott a két hét felmondási idő letöltéséhez. Bottnak és segédeinek nem lehetett ellenvetése, ez a két hét mozgalmasnak ígérkezett. 1849. október 6-a a felmondási időn belül volt. Bott kellő időben végiglátogatta a zárkákat és alaposan megszemlélte az elítélteket. Volt közöttük közepes, sőt alacsony termetű is, de például a szőke Leiningen-Westerburg Károly szép szál legény. Az a nagy szakállú, kopasz generális pedig valóságos óriás. Ez utóbbi, Damjanich, élete utolsó estéjén magához hívatta a hóhért és nagy hozzáértéssel mindenféle szakmai részletek iránt érdeklődött. Kérdései jó részére nem volt szabad válaszolnia, de ez a kurta-furcsa beszélgetés nem derítette jobb kedvre. Az se, hogy az elítéltek szemlátomást nem voltak akárkik. Kettő közülük a magas arisztokrácia tagja, grófok, egyikük — Vécsey — még császári és királyi kamarás is. Pöltenberg úr, egy vállas, izmos, legelsősorban pedig izmos nyakú férfi, pedig lovag, azaz Ritter. Franz Bott még sosem akasztott arisztokratákat. * Azon a reggelen a várban tulajdonképpen nem is volt ébresztő. Howiger tábornok, várparancsnok, riadókészültséget rendelt el. Bott, akinek ugyan ekkor még semmi dolga nem akadt, szintén ott volt az udvaron, amikor az első tábornokokat kivezették. A legvégső szolgálatra készülő papok egyenként csatlakoztak az elítéltekhez. Schweidel Józsefhez a minorita Bardócz, Kiss Ernőhöz Machot várkáplán, Dessewffyhez Baló Béni, Lázár Vilmoshoz pedig Vinkler Brúnó, ugyancsak minorita szerzetes. Tichy őrnagy egyenként szólította a tiszteket és gépiesen regisztrálta a vállaszokat: — Hier! Jelen! Csak a fehér kesztyűs, feltűnő eleganciával öltözött Dessewffy Arisztid válaszolt a huszártiszt gőgjével: — Talán nem ismer meg? Tichy nem felelt. A láncra vert tiszteket körülvették és a menet megindult a nagy kiterjedésű vár egyik hátsó kapuja felé. Az út nem volt hosszú. Kiérve a kapun, melyet erős őrség ügyelt, jobbra kanyarodtak és megálltak. Lázár ezredes sarkantyúja halkan megpendült: — Tehát ez a bástya lesz a golyófogónk, barátaim! — mondta szakszerűen, miután figyelmesen körülnézett. Rövid ima következett, majd Schweidel a kezében tartott, szépmívű feszületet Bardócz lelkésznek nyújtotta: — Tisztelendő úr! Íme itt ezen feszület, melyet mindenkor, még a harcok zajában is magammal hordoztam. Kérem, adja át fiamnak ! A tábornok fia, Schweidel honvédkapitány, a vár egyik másik szárnyán, a kazamatában Az aradi gyásznapnak 1989. október 6-án lesz a 140-ik évfordulója. A szerzőnek erre az időpontra készül „Az aradi 13” című kötete, melyben kísérletet tesz arra, hogy ne csak a hősök elmúltáról, hanem sokkal kevésbé közismert életükről adjon számot. Arról az útról, mely olyannyira különböző irányokból az aradi mészárlás színhelyére vezetett. 1849. október 6-án Arad várában és környékén természetesen nem készülhetett dokumentumfilm. A szemtanúknak köszönhetjük, hogy azokat az órákat teljes bizonyossággal úgy idézhetjük vissza, ahogy minden történt. Baló Béni református lelkész az utolsó pillanatukig a rabok mellett állt. Sylvester Lajos élelmezési őrmester önként csatlakozott a biztosítást adó Wocher-ezred katonáihoz, mert tudva-tudattalan érezte a majdani tanúskodás fontosságát. Alois Herold újaradi molnárt és kompbérlőt hét társával a kíváncsiság vitte oda. Végül az akkor tizenhárom éves Oláh Gyula, későbbi orvos, és Pfenningsdorf Sándor huszár őrnagy a gyászesemény befejeztével, a bitón látták függni, illetve a sáncárokban heverni a megöltek testét és híven megörökítették az aradi közhangulatot. ORDAS IVÁN EGYESŐS OKTÓBERI NAP „Szép kis deputáció megy az Úristenhez, hogy a magyarok ügyét képviselje!” (Lovag Pöltenberg Ernő tábornok szavai társaihoz a kivégzésükre indulóban.) Négy vértanú agyonlövetése (Horváth József olajfestménye után) raboskodott. A pap már nyúlt volna a keresztért, de a tábornok meggondolta magát és visszahúzta: — Kezem közt akarom tartani, úgy vele meghalni, s miután meghaltam, ne irtózzék kezeimből kivenni, s fiamnak átadni! A magyar tisztek kezet fogtak. Néhány lépésnyire egymástól sorba állították őket a fal mellett. Lázár, Dessewffy és Schweidel szemét bekötötték, de Kiss Ernő konokul megrázta a fejét: — Vigye innen azt a piszkos rongyot! Látni akarom a gyilkosaimat! Urticka főfoglár tanácstalanul nézett az őrnagyra, aki türelmetlenül intett: — Hagyja! A papok félrehúzódtak, az elítéltek féltérdre ereszkedtek. Fehér ingüket V betű formában kigombolták és széthajtották. Hűvös volt, Schweidel és Lázár észrevehetően megborzongott. Kivégzésnél nincsenek hangos vezényszavak. Tichy intésére mindegyik térdelő előtt, alig kétlépésnyi távolságra három-három katona sorakozott fel. Ilyen távolságról lehetetlennek tűnt hibázni. Tichy kardja villant, a fegyverek eldördültek. Dessewffy, Schweidel és Lázár azonnal előrebuikott, de Kiss Ernőnek csak a vállát borította el a vér, csupán egyetlen golyó találta. Odabenn a várban is jól hallhatták a valamivel későbbi, egyes lövést. Tichy intésére egy katona Kiss Ernőhöz ugrott és közvetlen közelről a fülébe lőtt. Ittebei és eleméri Kiss Ernő altábornagy, volt országos főhadparancsnok, a magyar honvédség elsőként kinevezett tábornoka fél térdét felhúzva, hanyatt zuhant. Bardócz minorita a parancsnokoló őrnagy engedélyével magához vette Schweidel József vértől lucskos keresztjét. A Kiss Ernő elé vezényelt három katonát Tichy később a prófoszhoz küldte, hogy elzárásra jelentkezzenek. Rosszul céloztak. + A Wocherek visszatértek a várba és felsorakoztak ugyanott, ugyanúgy, mint korábban. Ernst törzshadbíró nem volt jelen. Nagysándor József, akit elsőként vezettek ki, Schüokl hadbíró századossal találta szemközt magát. — A kicsinyességben mily nagyok ezek a törpe urak itt — mondta Pöltenbergnek, amikor a többiek is megérkeztek és amazt melléje vezették. — Nézd ezt a hintót, amit Janinak fenntartottak! — Gyalázat! — mondta a másik, egyáltalán nem halkan. A várbeli szeméthordó szekér állt a kijárat mellett, tessék-lássék letisztítva, ülésként egy átvetett deszkával. Damjanich mankóval, megláncolva jelent meg az ajtóban. Látnivaló volt, hogy a hatalmas test a maga erejéből nem juthat fel a szekérre. A Wocherek egyik tisztje intett két emberének, hogy segítsenek, de a Tichy mellett megjelent Howiger tábornok rájuk ripakodott: — Hagyják! Ez a sintérlegények dolga! Damjanich sose volt sérelmeket eltűrő fajta. Megrázta roppant vállait és rábődült Bott embereire: — Félre, hóhérsegédek! Aztán, mint a hirtelen indulatú emberek annyiszor, egy szempillantás alatt lecsillapodott. Intett Bottnak és majdnem barátságos volt: — Jöjjön ide mellém! Átfogta a hóhér nyakát és vállára nehezedve felszállt a szekérre: — Üljön fel! ön ma az én legjobb barátom! Franz Bott elképedve engedelmeskedett. Velük szemben Szombathy, a görögkeleti lelkész foglalt helyet. Damjanich ügyet se vetett Howigerre és az őrnagyra, hanem végignézett társain: 11
