Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1986-12-27 / 26. szám
TÁJVÉDELMI BELEPES CSAKIS, TERMÉSZETBARÁTOKNAK! MENTENI A MENTHETŐT oKÖRZET £ÓVJA,VÉDJE ^ %A TERMÉSZET í %ÉRTÉKEIT ^ // ötvenezer forint még ma is nagy pénz Magyarországon. ötvenezer forintért bebútorozható egy kisebb lakás; ötvenezerbe kerül két hét üdülés — repülővel oda-vissza — a Kanári-szigeteken az IBUSZ-szal; ötvenezerért hét öltönyt csináltathatsz, a legdrágább szabóval, a legfinomabb szövetből... ötvenezer forintban szabták meg egy túzok eszmei értékét is. Ennyit kell fizetned, ha elpusztítod ezt a ritka madarat. Anekdotának hangzik, pedig igaz történet, amit Pálnik Ferenctől, a dévaványai tájvédelmi körzet vezetőjétől hallottam: Az egyik környéki termelőszövetkezetből telefonált a főkönyvelő: az emberek tegnap délután mezei munka közben két túzoktojásra bukkantak (könnyű fölismerni őket nagyságukról és zöldes színükről), behozták az irodába, jöjjenek mielőbb értük. Félóra sem telt el, már ott voltak a „természetvédelmisék”, és kérdezték: — Hol vannak a tojások? — Hol lennének?! — így a főkönyvelő. — Természetesen a páncélszekrényben! — A páncélszekrényben? De az istenért, miért? — Hát csak nem fogunk elől tartani százezer forintnyi értéket?! A túzoktojások persze — írnom sem kellene tán — a hideg, levegőtlen vasszekrényben megzápultak. De Pálnik Ferenc mégis pozitív példaként említette az esetet. És joggal. Hiszen a történet éppen azt bizonyítja, hogy a közgondolkodásba beleivódott: a túzok is. tojása is érték, nagy érték. A Magyar Madártani Intézet tudományos igazgatóhelyettesétől hallottam, hogy 1941- ben még több, mint 8500 túzokot számoltak össze hazánkban. 1969-ben már csak háromezret. Az 1985-ös túzokszámlálás eredménye pedig 2691 madár. — Ez pedig azt jelenti — mondta dr. Bankovics Attila —, hogy a túzokok 1969-es védetté nyilvánítása, továbbá mindaz, ami utána történt — például az élőhelyek többségének védetté tétele a hetvenes években, a dévaványai túzokmentő állomás létesítése stb. — csak arra volt elegendő, hogy a magyar túzokállomány rohamos csökkenését megállítsa. Ez a „csak”, persze, nem is olyan kevés. Ma Európában — ahol a 22 túzokfaj közül csupán kettő honos — Spanyolország (körülbelül tízezer madár) és a Szovjetunió (mintegy 3500 példány) után nálunk él a legnagyobb számban ez az óriásmadár, amelynek kakasa elérheti a húsz kilós súlyt és a méteres magasságot. Azok a túzokok, amelyekkel én találkoztam, még messze voltak ettől a nagyságtól. A dévaványai túzoktelepen vagy inkább túzokmentő, -keltető és -nevelő állomáson ugyanis csak csibék élnek. És Lengyel Mátyás, a telep vezetője nem győzi hangsúlyozni: — Mi kizárólag a veszélyeztetett tojásokat keltetjük ki. és tartjuk a csibéket addig, amíg szárnyra nem kapnak, és át nem repülnek a telep kerítésén. 16 1. Fertőtlenítés utón megmérik a begyűjtött tojásokat 2. Túzokportré 3. Lengyel Mátyás „neveltjeivel” 4. Egy szép túzokkakas 5. Élelem, víz, árnyék várja a tíz - tizenkét Hetes madarakat az etetöházban ó. Túzokcsapat A SZERZŐ FELVÉTELEI — De ha egyszer a túzok védett, méghozzá fokozottan védett madár Magyarországon, akkor hogyan kerülhet veszélybe a tojása? — kérdezhetné, mégpedig joggal, az olvasó. Csak úgy, hogy ez a madáróriás május elején kezdi a kotlási, és több, mint három hétig ül a tojáson, illetve a tojásokon, amelyeket legszívesebben a kikelt gabona vagy lucerna közé rak. Ha az előbbibe — semmi baj! Mire az árpát vagy a búzát aratják, a csibék már rég megtanultak röpülni. De ha a lucernát éppen akkor vágják, amikor a tpjó kotlik, a tojások bizony elpusztulnak, legjobb esetben is árván maradnak. Ezek hát a veszélyeztetett tojások, amelyeket a dévaványaiak vesznek gondozásukba: fertőtlenítik, súlyra-hosszra-szélességre mérik, majd megszámozzák őket, aztán berakják a keltetőgépbe a 120—140 grammos tojásokat. Hogy melyik mikor kel ki a 37—38 fokos párás melegben, azt senki sem tudja, hiszen „kinyomozhatatlan”, meddig ült egyiken vagy a másikon a tojó, mennyi van még hátra a 24—26 napnyi kelési időből. Ezért nem valami kényelmes munkahely ez a túzoktelep. Ide csak megszállottak jönnek dolgozni. Éjjel-nappali, szombat-vasárnapi ügyelet van itt, amíg a keltetőgépekben akár csak egyetlen egy tojás vár felpattanásra. Mert ha a tojás megpattan, azonnal nedves vattába kell csomagolni. Részben azért, hogy a fokozottabb páratartalom meglegyen, részben pedig, hogy a héj kissé fölpuholjon, és így könnyebben világra jöjjön a túzokfióka, „aki” a tojásból két-három órára papírpelenkára kerül száradni, aztán már viszik is át a másik szobába, a „bölcsődébe”, ahol a nevelő-boxokban infravörös lámpák melegével szoktatják a 20 Celcius-fokos hőmérséklethez. Két hét után pedig már kikerül a külső nevelőbe, azaz a szabadba. Megyek Lengyel Mátyás nyomában. — Ez itt a füves „folyosó” — mutatja. — Itt szokják meg a csibék a természetes táplálékot, a füvet. Tíz-tizenkét hetes korukban — tehát augusztus táján — léphetnek egy „osztállyal” följebb, ekkor helyezik el őket a voliére-ben, ami a túzoktelepen nem madárházat jelent, különösen nem kalitkát, hanem nagy-nagy szabad terepet, füves-bokros sztyeppét, hasonlót a „nagyok” élőhelyéhez. Lengyel Mátyás megjelenésére megelevenedik a látszólag kihalt terep. Jönnek, mit jönnek?! rohannak a túzokcsemeték, harsány pipegéssel, és szép rendben, majdhogynem libasorban vonulnak a telepvezető után. — Mintha csak maga költötte volna ki őket! — mondom nevetve, aztán döbbenek rá: hiszen így igaz! És eszembe jut, amit Konrad Lorenz, az állatlélektan tudományának egyik legnagyobb művelője írt a magyar kiadásban Salamon király gyűrűje, eredeti címén pedig „Er redete mit dem Vieh, den Vögeln und den Fischen” című művében: ,,A vadlibafió-
