Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1986-12-27 / 26. szám
törtem a fejem, hogyan kerülhetnék vissza a filmhez. Mindenki lebeszélt róla, hogy ez nem sikerülhet, de én már azt is tudtam, hogy melyik az a területe a szakmának, amit szívesen csinálnék. Ez olyan speciális része a sminkszakmának, ahol gumi, illetve habszivacs darabok segítségével lehet egy arcot öregíteni, vagy torzítani. Szóval be akartam kerülni a szakmába, de nem voltam szakszervezeti tag, és így kezdetben kénytelen voltam a nem szakszervezeti tagok által készített filmekben részt venni. Sokszor két-háromhetes munkáért nem kaptam egy centet sem. Egyszer San Franciscóban háromhetes forgatás után kijött a rendőrség és csak én voltam az az idióta, aki ottmaradt, mert nem tudtam, hogy ez egy csaló társaság. Amikor megkérdezték, hol vannak a többiek, mondtam, hogy a szomszéd szobában. Le akartak tartóztatni, mert kiderült, hogy nincs ott senki. Mindenki meglépett. De azért ezekkel a filmekkel nagyon sok tapasztalatra tettem szert. Volt olyan év, hogy összesen, egész évben ezeregyszáz dollárt kerestem. A feleségem tartott el, napról napra éltünk. Mindenki azt mondta, hogy menjek vissza kozmetikusnak, vagy tanuljak más szakmát, de ahogy anyám mondta mindig — én egy nyakas kálomista vagyok. — Mi az ami végül is kimozdította a holtpontról? — Anyagilag és erkölcsileg igencsak lecsúsztam, de ekkor jött össze az a klasszikus hollywoodi képlet, amikor sikerült a megfelelő helyen, a megfelelő időben, a megfelelő személlyel találkoznom. Egy forgatáson megismerkedtem egy sminkessel, aki beajánlott a Universal stúdióba. Három nap próbaidőre felvettek és ettől kezdve felfelé ívelt a pályám. A Universalnál dolgoztam egész addig, amíg be nem kerültem a szakszervezetbe, majd szabadúszó lettem. Megkaptam az otthon is játszott ,,Gyökerek” (The Roots) című tévésorozat hét epizódját és ezt a sorozatot benevezték a tévéfilmek Oscar-díjára, az úgynevezett Emy-díjra. Azután más filmjeimet is benevezték az Emyre, például a „Day after” címűt. És volt olyan filmem is, amit Oscar-díjra neveztek. — Végül az 1984-ben készült „Mask”-ért kapta meg az Oscart. Volt valami különle— A filmet eredetileg Mike Westmoore, egy híres sminkes dinasztia tagja kapta. Ö hívott fel, hogy nem tudja elvállalni a filmet, csak az előkészítési munkáig, a film forgatásán már egyáltalán nem tud részt venni. A film egyébként igaz történetet mesél el egy fiúról, aki kálciumtúltengésben szenved. Ennél a betegségnél a szervezetben levő összes kalcium a koponyában gyűlik össze. A fej egyre nő és nő, de az értelmi képesség nem romlik, sőt ellenkezőleg. Ez a gyerek a valóságban is szuperintelligens volt. Rendkívül nehéz feladat volt fokról fokra bemutatni a változást és valósághűen elkészíteni a „maszkot”. — A film elkészítése közben gondolt arra, hogy Oscart is kaphat érte? — Őszintén szólva, ha valaki nekem akár öt évvel ezelőtt azt mondja, hogy Oscart kapok, biztosan kiröhögöm. Legmerészebb álmaimban sem gondoltam erre. Amikor az Oscar-díj kiosztásánál ott ültünk egy asztalnál az „ellenfelekkel” és még nem tudtuk, ki kapja, mondtam is a srácoknak, hogy nekem az is elég, hogy itt lehetek, hogy eddig ges ebben a filmben? A hollywoodi Chinese Theatre, az Oscar-díj ünnepségek egykori színhelye eljutottam. Amikor fel kellett mennem a színpadra, összerándult a gyomrom, izzadtam, mint egy sörösló és azt hittem infarktust kapok. — Végül is senki sem bízott a díjban? — De, a feleségem az természetesen tudta, ő volt az egyetlen. Mondta is, amikor megkaptuk a meghívót az ünnepségre, hogy állítsak össze egy kis beszédet, mert ha fel kell mennem a színpadra, mondanom kell valamit. Ugyan, legyintettem. Úgysem én fogom megkapni, ha pedig mégis, akkor úgyis elfelejtem mit kell mondani. De annyit szekált, hogy két nappal az ünnepség előtt összeírkáltam néhány sort. Két napig tanultam, • mint egy iskolás gyerek, de közben állandóan arra gondoltam, nem vagyok normális, hogy ebbe belementem. Teljesen feleslegesen kínzóm magam, mert soha nem kell elmondanom. Amikor kint voltam a színpadon, arra gondoltam, hogy most szinte a világ minden táján képernyőn vagyok, és már egy szóra sem emlékeztem. — Mi az ami a legnagyobb vonzerő ebben a munkában? — Azt hiszem az, hogy amikor bejön a színész és leül a székembe, akkor még X. Y., a színész. Elkezdek rajta dolgozni. Lassan, fél óra múlva már kezd átalakulni. Izgalmas dolog, hogy ahogy én alakítom, formálom, úgy változik meg. A színész belülről formálja, én pedig kívülről formálom az ekkor születő új embert. — Gondolom az Oscar-díj átvétele óta özönlenek a felkérések. — Meg fog lepődni, ellenkezőleg. Két magyarázat lehetséges. Az egyik az, hogy azért nem mernek felhívni, mert azt gondolják: ennek a fickónak van egy Oscarja, ezt már nem tudjuk megfizetni. A másik magyarázat, hogy beskatulyáztak, és azt hiszik, csak ezt a fajta speciális sminket tudom megcsinálni. Hogy ez a beskatulyázástól való félelmem nemcsak rögeszme, az is bizonyítja, hogy a legközelebbi film, amire felkértek, szintén a „Mask”-hoz hasonló technikát igényel. Persze elvállalom. De őszintén tanácstalan vagyok. Erre példa az is, ami a múlt héten történt. Két munka közül kellett választanom. Az egyik filmnél Texasban sebeket, véres húscafatokat „alkothattam” volna. A másik munkánál, Chicagóban, viszont nem kellett szinte semmit sem csinálni. A chicagóit választottam. Nem a lustaság miatt, hanem azért, hogy az emberek tudják meg végre, hogy semmit is tudok csinálni. BODNÁR JÁNOS A SZERZŐ FELVÉTELEI Elek Zoltán az Oscar-dijas maszkkal 15
