Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)

1986-12-12 / 24-25. szám

FERDINANDY GYÖRGY (Puerto Rico) HIDEG ÉSZAKI TAVASZ Malmőből szárnyashajó vitt át Dániába. Na­pos, szeles vasárnap reggel volt, igazi északi tavasz. Még nem fáradtam bele az utazásba: álltam a fedélzeten, a tejfehér fényben ja­­jongva kóvályogtak a sirályok, a sós víz pora arcomba csapott. Második hete voltam úton. Malmőben alig húszán hallgattak meg, de még ennyien se jöttek volna össze, ha a mise végén nem konferál be a pap. Másnap reggel, a kikötőbe jövet, az elnök felesége megmutatta a várost. A régi villane­gyedet, a tengert. Innen - mondta - tiszta időben látni lehet a dán partokat. Valaha nekem is volt feleségem.- Az már Európa - mondta az asszony, és én arra gondoltam, hogy milyen lehet egy ilyen ódon ház ablakából a látóhatár pere­mén sárgálló Dánia. A sirályok már visszafordultak a nyílt ten­ger felé, a kapitány kikapcsolta a motorokat. A kikötőben magányos férfi figyeli a manő­vereket. Középkorú ember, kezet nyújt:- Mindjárt gondoltam, hogy maga az.- Ismeri Hágát? - kérdi a város felé vezető macskaköves úton.- Ismerem.- Persze - kap észbe. - Sajnos - teszi hoz­zá -, nem járt sikerrel a kerestetés.- Ötkor kezdünk - vált témát, amikor lát­ja, hogy nem felelek. - Ebéd után, ha fáradt, lepihen. Nézem a várost, nem találok egyetlen is­merős részletet. Fúj a szél itt is, sápadtan vi­lágít a nap. Az ebéd húsleves, grizgaluska, bécsiszelet. Elfelejtettem ezeket a békés, vasárnapi illa­tokat.- Ott mit esznek? - kérdi kezét tördelve az asszony.- Mit ennének! - szól rá az ura.- Hányán lesznek? - kérdem én teleszáj­jal. ..- Ötvenen - jelentik ki. - Tetszik tudni, egy ilyen szép tavaszi vasárnap ...- Ha szerencsénk van - bólogat a férfi. - Az embereket kérem nem érdekli a szépiro­dalom. Bejutok a szobámba, ruhástól végigdőlök az ágyon. Malmőben az a húsz résztvevő egész éjjel ivott. Most kellene valahogyan ki­pihenni magam. Néhány pillanatig még a túlsó partról, egy régi ház ablakából nézem Dániát, de azután zúgni kezd a fejem, feneketlen légkútba zu­hanok. * Nehezen ébredek. Álmodtam, és most nem tudom, hogy mi a valóság és mi az álom. A nap már lebukott a fák mögött, köl­nivízzel tapogatom a halántékomat.- Kipihente magát? - kérdi az asszony.- Elkésünk - morogja a férfi a kocsiban. A hallgatóság - gyors számítás - valóban ötvenöt ember. Nem volt elég szép nekik a nap. Bemutatnak, helyet foglalok a pódiu­mon.- Nem élt hiába - jelenti ki az elnök -, aki megírt egy könyvet, elültetett egy fát, és nemzett egy fiúgyermeket. A könyvvel nincs baj: egyet kell, de nyilván többet is lehet. Huszonöt éve írom én is a könyveimet. A fiúgyermek - biztos vagyok benne - téve­dés. Ami hiányzik: a fa. A legnehezebb. Tapsolnak: nyilván befejeztem az első szöveget. Ha felállnak, azt jelenti, hogy az előadásnak vége lett. Felállók én is ilyenkor, aláírom a könyveimet. Szőke fiatalember áll meg előttem. - A he­lyi laptól - mondja, csippent a szemével, nyilatkozatot kérne? De nem:- Sajnos - mondja -, a kerestetés ... Bólogatok, indul a harmadik műszak: az SZALAY LAJOS (USA) RAJZA utazás és a felolvasás után, a hajnalig tartó beszélgetés.-Ha akarja - mondja a szőke -, segítek. Ülünk az ivóban:- Nézze kérem - mondom. - Szakítottunk- mert ugye egyszer még azokban az idők­ben is véget szokott érni a nyár. Puszta kí­váncsiságból keresem.-Jól kiadta az útját - mondja az elnök.- Értem én - teszi hozzá ásítva az asszony.- Van, amit nem lehet elmondani senkinek. * Hideg, északi hajnal. Pontosan olyan, mint húsz évvel ezelőtt. Acélpánt az apró dán házak felett: világosodik. Magamra csaptam a kocsi ajtaját, a kanyarban még láttam egy pillanatra az Egmont Peterssens­­kollégiumot. Akkor is ilyen acélos volt Sjael­land fölött a levegő, és akkor is ilyen félel­metesen tiszta volt a fejem. Tudtam, hogy nem fordulok vissza, és hogy Lidden se fog többé írni nekem. Nem is írt - a barátnőjével íratott egy hosszú, za­varos levelet. Nem vártam tőle ilyen útszéli módszere­ket. Komoly lány volt, matematikus. Még most is látom konok, buksi fejét, két tömzsi kezét, amint a tornateremben zongorázott nekem. Nem akart megfogni, dehogy! Én vettem rá, hogy nézzük meg Römö szigetét. Soha nem felejtem el: az anyja megállt előttem, és 10

Next

/
Oldalképek
Tartalom