Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1986-12-12 / 24-25. szám
csak nézett, mosolytalanul, ellenségesen. Másnap a barátnője is meglátogatott.- Nagyon kérem - mondta, amikor néhány percre magunkra maradtunk a tengerparti fövényen nagyon kérem, menjen el innen mielőbb. Még csak meg sem kérdezték a szándékaimat. És ha nem megyek el? Lidden szeret. Mi van, ha én is szeretem? Azon a hideg hajnalon mégis megfogadtam a tanácsot. Hazamentem. Már dolgoztam, amikor megérkezett a levél. Kegyetlen tévedés az ifjúság. Nem hagytam megzsarolni magam. Arra ébredek, hogy az arcomba süt a nap. Kalandom volt még azután, nem is egy. Ez a rövid északi nyár lett volna a szerelem? * Az ilyen körutakon az a szokás, hogy az előadást követő napon valaki megmutogatja a várost. Estére rendszerint van még egy meghívás, és csak harmadnapra kell leszíjjaznom a kofferokat.- Itt van a művész úr! - kopogtat be már kora reggel az asszony. Hogy milyen művész, azt az este sem tudták megmondani. Mindenesetre ráruházták az idegenvezetést. Apró, kerek fejű ember vékony fekete nyakkendője és kék Leninsapkája van. Beülünk az első sörözőbe. Láthatnám - kérdezem -, min dolgozik?- Az én műveimről - feleli - csak szóbeli információk adhatók. Nem állíthatók ki. Például, mert illanó természetűek, mint a tűzijáték vagy teszem azt egy hangfoszlány az éter hullámaiban. Végigmér, fenékig üríti poharát.- Vagy azért - teszi hozzá-, mert egészen egyszerűen nagyok. Mit tehet ilyenkor az ember? Körülírja őket. Az adatokból áll öszsze a mű. - Ön szereti a sört - állapítja meg. - Jó jel: arra törekedjen, érti? hogy az életből csináljon remeket. A regényei pedig csak művész-könyvek legyenek, magyarán: katalógusok. Nincsen tökéletesebb elernyedés, mint egy ilyen reggeli sörözés bódulata. Az alacsony mennyezet alatt fekete villanyfény hunyorog. Mellettünk, kopaszra borotvált, tetovált karú ember. Az asztalra borítja cekkerét, szortírozza a hulladékokat.- Gott ist tot - szólal meg hirtelen.- Isten is tót - helyesel mellettem a kiállíthatatlan művek élő katalógusa. Delet harangoznak, amikor kijutunk a fényre. Nem néztünk meg semmit, nem hagytam, hogy a tények elárasszák a sáncaimat. Egy bazárban még megveszem a Kis Hableányt. Apró bronzfigura, lágyan ölébe ejti a kezét, nézi az öböl felett jajgató sirályokat. A szőke riporter már befejezte a kerestetést. Holnap reggel, a központi városházán átvehetem az adataimat. * Estére valóban van egy utolsó meghívás. Jómódú polgári otthonban kerül megrendezésre a partinak nevezett parttalan ivás. A háziak - apró figyelmesség - kitették az asztalra a könyvemet. A jólismert szürke fedőlap, egy viszkispohár nagyítója alatt. Az asszonyok körülállnak. Nagyon erős lehet bennük a sóvárgás a fény után: a legtöbb férfi déli, és egy kivételével mind idegen. Meglepő, hogy milyen jól beszélik élettársaik anyanyelvét ezek a csendes északi asszonyok. Azok nem méltányolják az erőfeszítést. Félrevonulnak, isznak. Hangosan, szemérmetlenül boldogtalanok. Masszív, illatos hölgyek gyűrűjében próbálgatom a pókhálós bókjaimat. Az asszony minden férfi számára köldökzsinór, a tervek, az álmok és a valóság tényei között. De a bennszülött asszony - némának a szó. Hihetetlen szerepe, hogy a saját világa elleni végső menedék legyen. Húsz éve, útban Römö felé, én is azt mondtam a lánynak, az emlékeidet is meg kell osztanod velem. Ő - nem értette. Elmesélte, igaz, a gyermekkorát: Biztatott, hogy mondjam el én is enyémet. „Itt magad maradhatsz” - mondogatta. „Itt nálunk nem kell gyökeret eresztened.” Én pedig bennszülött akartam lenni, és nem idegen. SZÁSZ ENDRF RA.IZA- Mikor utazik? - kérdezik.- A déli vonattal - felelem. Világosság gyűl az agyamban: Lidden meghalt. Már húsz éve nem él. Hogyan képzelhettem el őt, negyvenévesen! Még lesz rá időm holnap, a városháza után: elmegyek, meglátogatom a lányt, aki miattam dobta el magától az életet. * Sárga borítékban nyomják a kezembe az adattávbeszélő szövegét. A pénztáros szivacson nedvesíti, iktatja, lepecsételi a huszonötkoronás illetménybélyeget. Andersen, Lidden. Fru Hemmersan. A f ru, ha jól értettem, férjezettet jelent. Albertslund, utca, házszám, telefon. Valóban, Andersen volt a neve! Milyen jót nevettünk rajta: nem írtam fel a szoba számát, csak az Egmont Peterssens-kollégiumot, ott pedig minden emeleten féltucat Andersen nevű lány lakott. Albertslund Hága külvárosa. Dübörögve keresztülrohan rajta a vonat. Fáradt vagyok. Állok a folyosón, nézem az apró munkásházakat. Gedsernél komphajóra tolatják a szerelvényt. Sötét van, csak az égbolt acéllemeze világít. Teremtett lélek nem mozdul a partokon. Elnyom az álom. Amikor magamhoz térek, a tízórás vonatútnak alig a fele marad. Kinyitom a táskám, rendezgetem az irataimat. A vonat ablaka, akár a mozi vászna, tájakat vetít, ismerősök és ismeretlenek. Az éjjeli járatok törődött emberrakománya, egy-egy régi barát, akivel még fel lehet idézni talán sosem volt pillanatokat. Lise születésnapi vacsoráját, a tizennyolcadikat, egy komondor nyüszítését, Isten nyílt tenyerén az irgalmat könyörgő arcokat. Haász főorvos úr, gőteborgi diák, visszanyesi a rózsabokrokat. Fiai felnőttek, most kihozhatja az erdélyi menyecskét, akit annak idején magára hagyott. „Hogyan fogja megszokni?” - kérdezi tőlem. A rózsabokor ugyan megfogant, de megfogan-e egy húszéves szerelem itt Északon? „Jó, hogy itt vagy” - mondja még, és megszorítja a vállamat. Én pedig nézem a múltat, és nem tudok örülni neki. Valahányszor megérkezem valahová, ahol éltem, néhány órára elhiszem, hogy itthon vagyok, várnak rám a gyerekek és az asszonyom. Néha még látom is őket: hol az egyiket, hol a másikat. De külön-külön semmi sem él. Ami elveszett, a dolgok értelme. íze, illata, bársonya, fénye. A talpalatnyi föld, amelyen megvethettem volna a lábamat. Estefelé még eszembe jut, hogy volt egy másik jelentése is a levélnek. Annak idején balesetnek mondták, ha egy lány teherbe esett. így hát lenne egy fiam Északon. Egy fiam, akiről semmit se tudok. Hemmersan az apja, ő teszi a vállára a kezét, és nekem nincsen hozzá semmiféle jogom. Felállók: tompa nyomást érzek a mellkasomon. A hágai elnöknek lesz - úgy látszik - mégis igaza. Nem csináltam az életemből remeket. Pedig nem hiányzik már, csak a fa. A legnehezebb. Későre jár. Néhány kézmozdulat és ez az évszak évszakunk kitelt. Az utcákon már kigyúltak a fények, amikor letesz a vonat Kölnben, a következő állomásomon. 11