Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1986-12-12 / 24-25. szám
LÓRINCZE LAJOS ÖREGANYÁM FŐZTJE Hazudnék, ha azt állítanám, hogy öreganyámnák valami különös szakácstudománya volt. Nem emlegeti senki ilyen oldaláról, nem is hívták soha lakodalomba főzőasszonynak. Legfeljebb segítségnek, a nagy felfordulás után rendet csinálni. Egyszóval: nevelő öreganyám (vagy ahogy én szoktam szólítani: nyanya) nem volt a főzés mestere, ö máshoz értett igazán: a sárzáshoz. Cserépkályhák, kenyérsütő kemencék alját nem sokan tudták olyan jól megsározni, mint ő. Legalábbis ezt mondták róla, akiknél dolgozott, hogy nagyon jól süt a kemence a keze után. Hogy volt, mint volt, nem tudom. Lehet, hogy kis termete jobban alkalmassá tette erre a munkára, mint a nagyobbakat, kövérebbeket. Előttem van ma is a kép, ahogy a kis pisla mécs világánál tapasztja a kemence alját, s néz kifelé maszatos-sáros arccal, a szűk kemencelyukon: Adjál be még szógám egy kis agyagot, egy kis vizet. Mindebből máris kiderül, hogy valami csodálatos receptekkel, lukulluszi lakomák leírásával aligha fogom meglepni az olvasót. A mi kamránk bizony üres volt. Pedig enni szerettünk, jót és sokat. Azazhogy inkább csak szerettünk volna. Iskolából hazamenet mindig ez volt az első kérdés: Mit eszünk, mi lesz délre? (Az ebéd akkor még egy kicsit „uras" szó volt nálunk.) — Krumpli meg a leve — ez volt a megszokott válasz. Ami azt jelentette, hogy a meghámozott krumplit sós vízben megfőzik, a levét leszűrik (vagy inkább leöntik), ebből valamilyen leves lesz, a krumpliból meg a „vastag” étel. (Már amilyen vastagot krumpliból csinálni lehet.) A szokványos „menü” nálunk ez volt: tésztaleves, krumpli — krumplileves, tészta. A tészta főként kifőtt tészta volt, azaz: mácsik. Darás mácsik, mákos mácsik, lekváros mácsik. S a boldogság teteje: túrós mácsik. (Rövid uval!) És a krumplis ételek? Ha meggondolom, hogy folytan krumplit ettünk, s mégis valahogy változatos volt az „étlap”, akkor mégiscsak azt kell mondanom, jeles tudója volt öreganyám a főzésnek, a többi szentgáli szegény asszonnyal együtt. Mert lássuk csak, mi minden készült krumpliból! Volt krumpli is tere, krumplikása, krumplis gánica, krumplis tészta (tisztességes nevén: pöcsmácsik), krumplis pogácsa, krumplis gombóc. Lehet, hogy mind nem is jut már az eszembe. Persze, a legfontosabb, a legkedvesebb a tócsi! A téfölös tócsi! Aztán ettük a krumplit héjában főzve, héjában sütve is. Az utóbbit különösen télen, amikor égett a tűz a zöldszemes cserépkályhában, és a sütő is tüzes volt. (Mikor már a kiáramló szagról érezni lehetett, hogy hamarosan jó lesz a krumpli, türelmetlenül tapogattuk, puhogattuk az apraját: lehet-e már enni?) Nagyon szerettem a krumpliistercet! (Olyasmi ez, mint a tört krumpli, de — legalábbis nálunk — nem volt benne vöröshagyma.) Különösen a jó hideg aludttejjel ízlett nagyon. Bekaptam a forró istercet, s rákanalaztam a hideg aludttejet. Pompás íze volt. A kása meg a gánica inkább csak fölmelegítve, a lábas aljához odaégetve volt finom, másnap vagy maradékként este. (Este mindig a maradék volt.) A tócsi ellenben frissen volt jó igazán. Egyszerű az egész: a nyers krumplit lereszeljük, egy kis liszttel összekeverjük, forró megzsírozott tepsibe (nálunk: tepszi) beleöntjük, vékonyra simítjuk, s barnára sütjük. Ha megsült, tenyérnyi nagyságú kockákra vágjuk s forró tejfeles zsírral leöntve esszük. Én különösen a sarkos, ropogós darabot szerettem, annak volt a legjobb íze. Kiválóan tudta készíteni öreganyám. de értett a lisztisterchez is. Pedig azt nem könnyű csinálni úgy, hogy íze, színe megfelelő legyen, s ne álljon össze, mint a kása. Ez meg édes tejjel kanalazva volt nagyon finom. Meg a kályha vállán csörgésre száradva, másnap reggel. De ne feledkezzünk meg a levesekről se! Én leveses vagyok, azaz leves nélkül nem ebéd az ebéd. Sok baj is van ezzel külföldön, mert igazi leves nincs ott sehol se. A krumpli levével készült tésztaleves — egy kis vöröshagymás zsírral ízesítve — nem volt nagyon a kedvemre. De szerettem a tejes leveseket. A tejes reszelt (reszelt tésztával készült tejleves), tejes rizskásaleves, tejes lencseleves, tejes krumpliléves mind igen jó volt. Az utóbbi kettő azonban még ízletesebb tejföllel, tejfölös habarással. Legjobb volt azonban öreganyám levesei közül a gombaleves. Petrezsirmos (petrezselymes) rántással, reszelt tésztával vagy zsurmókával (kézzel morzsolt tésztával). Sokféle gomba volt a határban, én is nagyon szerettem gombázni. Szedtem cseperkét (csiperkét), vargányát, csibegombát, szentgyörgygombát. Néha találtam régi fák törzsén pesztericet is. Ennek a leve volt ízletes, különben rágós volt. De leginkább' csibegombát ettünk, s ha — ritkán hozzájutottunk: szentgyörgygombát. Ennek volt a legjobb ízű levese. Vetekedett a legfinomabb húslevessel is. A gombaszedés mestere különben Sándor bátyám volt. Én inkább Hegyi István sógorommal szoktam járni a határt, kevesebb zsákmánnyal, de jól elbeszélgetve örültünk egymásnak. Sándor bátyámról szólva, hadd mondjak még el valamit vele és az étkezéssel kapcsolatosan. Hogy messzebbről kezdjem, én igen szorgalmas jó tanuló voltam — mindenki állítja. (Utólag még jobbnak mondanak, mint a valóságban voltam.) Igyekeztem mindent megfogadni, amit az iskolában hallottam, tanultam. Mondta például kiváló tanítónk, Karika Bözsi néni (a kisaszszony), hogy az iskolából hazatérve illedelmesen csókoljunk kezet anyánknak, nagyanyánknak. Meg hogy szépen imádkozzunk evés előtt. Gondolkoztam a kézcsókon, de aztán mégse tudtam — inkább nem mertem — rávetemedni. De az imádkozással (amelyet egyébként csak este, elalvás előtt szoktunk gyakorolni öreganyámmal) egyszer megpróbálkoztam. Kanalazni kezdtük a rántott levest Sándor bátyámmal, s némi szorongással nekifohászkodtam: Nem imádkozunk? Rám nézett csodálkozva. — Te imádkoznál? — Igen, az iskolában azt tanultuk, hogy evés előtt imádkozni kell. — Aztán mit imádkoznál? — Azt, hogy Jövel Jézus légy vendégünk . .. Sándor bátyám nézett rám, bólogatott, aztán csendesen azt mondta: Ilyen ebédhöl vendéget hinya?! (= Ilyen ebédhez vendéget hívni?) Nem erőltettem tovább a dolgot. A leves után meztelen mácsik következett. No persze azért hébe-hóba hús is került az asztalra. A húst nagyon szerettem, nagyon kívántam. Annak ellenére, hogy én nem a strukturalista nyelvész szemszögéből osztályoztam az ételeket, mint az öreg Hajmásy Szabadiban, aki az unokája szerint — az se él már — azt szokta mondani: Édes gyerekeim, én nem szeretem a hosszi nevű ételeket: krump—lis—gá—ni—ca; ká— posz—tás—má—esik; és csak a rövid nevűeket kedvelem: hús, bor, pőre? Leginkább vasárnap hoztunk a „székből”, azaz a hentestől egy funt jó kemény marhahúst, vagy disznó hasa alját. A marhahús megfőtt a levesben, aztán megpárolódott egy kis fokhagymás zsírban. A disznóhús káposztába került, először ettük a káposztát, aztán kenyérrel, késsel a A szentgáli ház Hegyi István sógorral Nyanya elfáradt. .. 18
