Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1986-11-08 / 22. szám
A kastély oroszlánjai M ár kora gyermekkoromban, amikor először találkoztam a Tóval, belémfészkelte magát a gondolat: „Azok a hegyek, amelyek onnan a messzi távolból (akkor még nem tudtam, hogy létezik nyugat meg észak) ide kéklenek, nem mások, mint a Balaton őrei. Mozdulatlan és rendíthetetlen, télen és nyáron, éjszaka és nappal egyaránt hűséges és éber óriások. Feladatuk egy, egyetlenegy csupán: vigyázni az elvarázsolt Tó-királykisasszony nyugalmát. Kinőttem már a gyermekcipőket réges-régen, szétfoszlottak az elvarázsolt hercegnőkről és óriásokról szőtt elképzeléseim is. Ám a régi gondolat — vagy érzés inkább? — tovább élt bennem, amely a Keszthelyi hegységet a Badacsonyt, a Szent György-hegyet, Szigligetet, Csobáncot és a többit a Balaton őreinek „nevezte ki”. így voltam ezzel egészen addig, amíg meg nem tudtam, amíg rá nem döbbentettek: az őrzőket is óvni-védeni, tehát őrizni kell! Egyszerre-együtt két tájvédelmi körzetvezetővel — Kránitz Ferenccel és Barcza Gáborral — járjuk be a vidéket. De, persze, nem tőlük tudom, hogy a Festetics-kastély parkja, a Keszthelyi hegység egy része, a Badacsony és vele az összes környéki bazalthegy vagy a Káli-medence védett. Éppen fordítva: azért mentem el az Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatal Közép-dunántúli Felügyelőségére, Veszprémbe, majd azért ismerkedtem össze e két fáradhatatlan „hivatásos természetbaráttal”, hogy megtudjam: mitől vagy kitől kell leginkább védeni (vagy megvédeni) az én valamikori óriásaimat. Autóval, gyalog, négykézláb kapaszkodva — tereptől és életkortól meg ügyességtől függően — folyik az ismerkedés a tájjal. Élvezetes élmény, felejthetetlen. Elsősorban talán azért, mert jó újra látni, és a szakemberek tudás-morzsáit csipegetve más szemmel nézni, s ezért másképp is látni a már rég ismert és szeretett csodákat. A Szent Györgyhegy vagy a Badacsony bazaltorgonán például, vagy pedig a keszthelyi Festetics-kastélyt, szökőkútjaival és fa-matuzsálemeivel. Azt hiszem, a tájjal is valahogyan úgy vagyunk, mint a muzsikával: a már ismerttel találkozunk újra a legeslegszívesebben. Vagy talán mégsem .., Ha most, hetekkel BELÉPÉS CSAKIS TERMÉSZEIBARÁ TOKNAK! / // A TO ŐREI már a közös barangolás után visszaidézem, mi volt számomra a legszebb élmény, akkor be kell vallanom: megismerni azt, amit eddig nem ismertem, amiről eddig még csak nem is olvastam, hallottam. A Szentbékkálla községtől alig két kilométerre lévő Kő-tenger (ahogyan az idevalók nevezik: kű-tenger) például páratlanul gyönyörű látvány. Azazhogy dehogy páratlanul! Hiszen hasonló van (majdhogy nem azt írtam: hullámzik) Salföld község déli szélén, aztán a Csobánc tövében, s ha nem is ilyen épen maradt, de a Kő-tenger maradványai még jól láthatók Kővágóörs határában is. Aztán milyen szerencsém volt, hogy Kránitz Ferenc azokon a kis hegyi ösvényeken (mesekedvelő koromban még „Titkos Utakat” írtam volna!) elkalauzolt a romantikusan vadregényes Szent Miklós-völgybe, s megízleltette velem a Szent Miklós-kút vizét. Talán ugyanebből ittak a pálos rendi barátok is a XIII. században, s ettől érezték magukat ifjúnak, frissnek, mint barangolásunk idején én. Igaz, kolostorukon ez sem segített: már romjait, kőtörmelékeit is alig-alig vehettük szemügyre. Barcza Gábor meg elvitt egy Kékkút községbeli parasztházhoz: — Ezt érdemes alaposan megnézni! — csak ennyit mondott. Igaza volt. És Kránitz Ferenc is nagy jót tett velem, amikor Büdös-kút puszta közelében megmutatta azt a majd félszáz hektáros arborétumot amelyet még 1937-ben kezdett el telepíteni Horváth Károly erdőmérnök, hogy A kastélypark egyik szökőkútja bebizonyítsa: megél, sőt nemcsak megél, hanem virul is errefelé az olyan itt nem honos fa, mint a magas- és az oregonciprus, mamutfenyő és a szelídgesztenye. Bebizonyította ezt egyébként dr. Folly Gyula is, amikor 1905-ben megkezdte az örsi-hegy egyik védett zugában annak a háromhektáros magánarborétumnak az alapozását, amelyben ma már otthonosan fejlődnek-clíszlenek a messzi külországból hozatott fenyő- és ciprusfélék. De talán unalmas is a felsorolás, mi mindent láttam, ami számomra újdonatúj volt. Csak megnyugtatásul: látni aztán egyáltalán nem volt unalmas! De szégyelltem magam nagyon, amikor útunk végeztével, hogy időm legyen kiszuszogni magamat, Barcza Gábor arról beszélt, hogy ő, személy szerint, mit szeret leginkább abban a tájvédelmi körzetben» illetve körzetekben, amelyekért ő a felelős. Amikor sorolni kezdte, még nem volt semmi baj: — Talán Szigligetet. A szőlőkkel, a dombokkal, no és persze a kilátással. A Badacsony például onnan a legszebb. Aztán az Óvárt: az a kis kúpocska, az, amit fotózott, tetején azzal az ici-pici erdőfolttal, és az aljáig végig lefutó szőlőkkel. Ugye, fantasztikusan szép? Harmadiknak mondanám a Szent György-hegyet. És nemcsak a bazaltoszlopok miatt, hanem az ottani kilátásért. Végül pedig a szentbékkállai Kő-tengert. A baj az volt, hogy megkérdeztem: — És vajon mennyire ismerik a kirándulók ezt a Kő-tengert? Vagy a körzet többi rejtettebb szépségét. Mert a válasz ez volt: — Semennyire. Kiránduló, legalábbis hazai, a Kő-tengerhez alig jut el. A külföldiek inkább, aztán még legfeljebb iskolás csoportok. Aztán elmondta, hogy tudomása szerint a badacsonyi hajóállomáson kereken egymillió jegyet adnak el évente. De nemcsak hajóval járnak ide, hanem vonattal meg autóval is. Ez másfél-kétmillió embert jelent. A többit már szó szerint kell idéznem, érdemes: — Nincs rá pontos adatom, de bizonyos, hogy ennek a rengeteg embernek a kilencven százaléka leragad az „alsó szinten”, azaz a 15
