Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)

1986-10-25 / 21. szám

lig kezdem el, az olvasó máris bólintani fog: igen-igen, tudjuk, hogy

ki...

A 19. század nemcsak zenei, hanem egész szellemi életének egyik főalakja .. . még nem volt tízéves, amikor első hangversenyét adta ... tüneményes zongoraművész ... újító zeneszerző ... híres karmester ... ünnepelt orgonaművész ... nagyszerű tanár . .. százarcű levelező ... nagy tekintélyű kritikus ... bőkezű emberbarát.. .

Ugyebár Liszt Ferenc? Igen. Azaz: igen, de. Mert én itt ugyanezeket a rövidségükben is fénylő és sistergő adatokat másvalakiről idéztem.

A magyar Nagymesternek egy nagy francia kor- és kartársára utalok: mindegyik idézett tétel ránézve is érvényes — sőt, egy bizarr tekintetben teljesen egyedül áll: még életében emeltek neki szobrot (1907) és a Nemzeti Szoborbizottság szinte követelő felkérésére megjelent a leleplezésen. Camille Saint-Saéns a neve, a családi név második felének „e”-je fölött két kis ponttal (amelyeket a szedőgép itt bizonyára mellőzni fog). Ezek jelzik, hogy ellentétben primitív műsorbemondók nyávogó ,,Szaaan”-jával, a helyes kiejtés „Szaaansz”.

Liszt mindenkié

Elég hosszan, de még így is csak innen-onnan kiragadott szemelvényekkel ismertetem ennek a másik Mesternek egy terjedelmes írását Lisztről, akinek halála után 8 évvel jelent meg a cikk az akkori legelső amerikai kulturális közlönyben. A The Century Monthly számára írta Saint-Saéns, elegáns angolsággal (öt nyelven írt rendszeresen); a cikk 7 oldalt töltött meg az 1894. évi júliusi számban. Kép is volt benne, gravür-nyomat egy fénykép után, amelyen két alak látható egy villa lépcsőzete előtt: jobbról egy magas, cilinderes férfi, balról egy napernyőt tartó fehérruhás hölgy. A kép alatt szöveg: „Liszt’s Last Walk, August 15, 1886. — From a photograph in possession of Mme. Munkácsy.” Itt azonban baj van. A megadott dátum idején Liszt már két hete nem volt életben ... Néhány adat abból az évből:

Január 17-én Budapesten jelen volt növendékei hangversenyén. Párizsba utazott, ott portréján dolgozott Munkácsy Mihály; április közepéig maradt a francia fővárosban. (Április 2-án dedikálta egy fényképét, amely gyűjteményemben van, fordításban így: „Mme. Marguerite de Wimpfen grófnőnek, tisztelő híve, Franz Liszt.”) Esztergomi miséje meghódította a párizsiakat: a Trocaderóban hétezren ünnepelték. Heteket töltött Londonban, majd Luxemburgban, és végül július 20-án vejéhez, Richard Wagnerhez utazott Bayreuthba. (Csak két évvel volt idősebb Wagnernál, aki azonban mindig úgy hívta, hogy „Papa”.) Utazás közben erősen meghűlt, ebből tüdőgyulladás lett; július 31-én éjjel meghalt.

Mindig is vallottam, hogy nemzetek nagyságát a nyaktól fölfelé kell mérni. De a géniuszok méricskélésére sem eszköz, sem szükség, sem lehetőség nincs, hiszen mindegyikük egy egész világ — és mint Congréve írta egyhelyütt, „a géniusznak nincs hazája más, mint az egész földkerekség ..Liszt magyar volt, annak vallotta magát — és mindenkié.

Abba az irdatlan magasságba, amelybe ezek a zsenik beleszületnek, mi csak nagy erőlködve, sután pislogva láthatunk, és még úgy sem mindig. De gyakran lehetünk szem-Sziklay (C. Klay) Andor 1912-ben született. 1935 óta él az Egyesült Államokban. Eisenhower elnök kinevezésével évtizedeken keresztül dolgozott a Külügyminisztériumban. Számos diplomáciatörténeti és nemzetközi jogi kötet szerzője. Lapunkban közölt írását az Amerikai Magyar Népszava és a Szabadság számára készítette.

SZIKLAY ANDOR

C

silla

gv

izsg

a

lá

s

lélők, amikor egyikük egy másikra néz. Itt, ahol most egy Saint-Saéns ír egy Lisztről, tessék olvasás közben folyvást észbentartani, hogy a képességeknek és az alkotásnak azonos fajtájáért és a teljesítményeknek alapvetőleg hasonló mértékéért mindkettőjüket nagyjából ugyanazok a tömegek ünnepelték — és lehetetlen meghatottság nélkül figyelni, hogy milyen testvéri melegséggel és szakemberi bámulattal tekint ez az egyik arra a másikra.

Elképedésre hosszú távon más ok is van. Saint-Saéns még-még érzékelhető távolságban van mögöttünk, hiszen 87 évesen, 1921- ben halt meg — már elemista voltam . .. Baráti viszonyban volt Liszt Ferenccel, aki csodagyerekkorában még látta Beethovent, ez pedig Haydn tanítványa volt, akinek első szerzői és karnagyi fellépését csak hét évvel előzte meg Bach utolsó orgonálása — tehát máris elérkeztünk a világteremtőhöz, aki máig is kormányozza azt a világot... A lángelmék századról századra átnyúlnak az emberiség feje fölött és egymás kezét megragadva képeznek bűvös láncot. Ebben az eszmekörben szól Saint-Saéns Lisztről.

A megemlékező cikkből

„Ügy érzem, hogy a mai fiatal muzsikusok el sem képzelhetik azt a kirobbanó, elbűvölő, szinte megbénító benyomást, amelyet a Második Francia Birodalom idején Liszt váltott ki — ez az ifjú titán, akinek oly különösen idegen neve éles sziszegéssel, furcsa betűkombinációval hatolt a francia fülekbe. Mint művész és mint ember egyaránt valamilyen mesevilágból valónak látszott. . . Szerzeményei túlnyomó része olyan volt, hogy szörnyű technikai követelmények miatt csak ő maga tudta őket kielégítően előadni. Hallottam, hogy géniusz,, mindenfelől alaposan értesültem arról, hogy felülmúlhatatlan művésze hangszerének, de amikor első ízben hallgattam őt, megdöbbenve eszméltem rá, hogy a vártnál sokkal nagyobb; hogy képességei felfoghatatlanok. Ujjainak teljesítményei a természetfölöttivel határosak, muzikalitása káprázatos. Mint zongoraművészről, azt kell mondanom, hogy soha hasonlót nem hallottam és kétségkívül nem is fogok.

Lisztnek megvolt az a rendkívüli előnye, hogy képviselhetett egy népet annak mélyen megértett lényegével, amiként Schumann a német lelkiséget, Chopin a lengyelt — Liszt a magyart. Elragadó kombinációja volt ez a nagy férfiú a büszke öntudatosságnak, a természetes eleganciának, a határtalan, de fegyelmezett energiának. Ezek a sajátságok éltek, lüktettek, lélegeztek ragyogó játékában, ahol különleges elemekkel folytak egybe s ezek olykor ellentmondani látszottak egymásnak — mint például egyrészről a legteljesebb pontosság, másrészről a legszertelenebb fantázia . . . Ennek a nagy zeneköltőnek érző szíve és gyönyörű lelkisége megkapóan nyilatkozik meg a könyvben, amelyet Chopinről írt. Akit mások csak vetélytársnak tekintettek, abban Liszt baj társat látott — és bemutatta benne azt a nagy alkotót, akit mások csak bájos előadóként kezeltek ... Üj harmóniák alkotása terén Liszt I

messze túlszárnyalt mindenkit. .. Maga Wagner sem volt olyan merész, mint Liszt a Faust előjátékában, ahol egy addig ismeretlen tonalitással jelentkezik s anélkül,- hogy sértené a fület, ugyanakkor oly tökéletes technikával, hogy egyetlen hangot is vétek lenne megváltoztatni...”

Saint-Saéns így fejezi be írását: „Szerencsésnek, kiváltságosnak érzem magam: ismerhettem Lisztet és tanúja lehettem káprázatos művészetének. Vigaszt találok ebben arra, hogy már nem vagyok fiatal.”

Megemlékezések az USA-ban

Hónapok igényes munkájából, országos hírű intézmények összefogásából, válogatott művészek, esztéták, zenetudósok, kritikusok együttműködéséből alakult ki a Liszt halálának 100. évfordulójához kapcsolt washingtoni „Franz Liszt Centennial Celebration”.

Egy teljes hét minden napján több esemény folyt le: hangversenyek és felolvasások, Master Class-ok, konferenciák és főiskolai tanfolyamok, a Library of Congress, a Smithsonian Institution és a Kennedy Center hangversenytermeiben, a Washington Cathedral-ban, a St. Matthew’s Cathedralban, a Catholic University-n, az American Liszt Society részvételével. Dr. Házi Vencel magyar nagykövet a sorozat előestéjén fogadást adott a részt vevő és helyi művésztársadalomnak, az elsorolt intézmények és mindazoknak tiszteletére, akik az évfordulóval kapcsolatban megemlékeztek a legendás Mesterről. Az ünnepséget záró hangverseny után pedig, amelyen hét kiváló művész lépett fel a Kennedy Center hatalmas koncerttermében, az egyesített rendezőség adott fogadást.

A zsúfolt nézőterek előtt lefolyt műsorok magas színvonaláról és maradandóan fontos tartalmáról részletezés nélkül is ad némi képet a közreműködők névsora, az, hogy Nicholas Slonimszky adott elő Liszt művészi hagyatékáról; Paul Hume a dalokról és kórusművekről; Jacques Barzun az irodalmi műveltséget tükröző Liszt-szerzeményekről; Alan Walker saját készülő Liszt-életrajzának körvonalairól; fellépett Jorge Bólét, a Lisztzongoraművek egyik mai legnagyobb előadója; Aaron Rosand, a hegedűjáték romantikus korszakának egyik leghíresebb képviselője; Russell Sherman és Jerome Rose a zongoraművészet és pedagógia újabb nemzedékéből; Douglas Major és Peter Marsall több Liszt-orgonaművel lépett föl. A programsorozatban — mint neve szerint is magyar vonatkozás — a ..Hungarian Rhapsody No. 12” is szerepelt, az előadók közt pedig amerikai magyar művész is volt: az erdélyi születésű, 1970 óta itt élő Szász Tibor, a daytoni egyetem zongoraszakának vezetője, aki Liszt zenéjének jelképi gazdagságát fejtegette.

Az elcsépelt „last but not least” frázison túl az elismerés teljességével említendő Randall Sheets, az ünnepségek igazgatója, és Jerome Rose, a programok művészeti vezetője. És még ha a művészettől gyakorlatilag távol eső természeténél fogva csak „last” gyanánt is, de elvileg az elsők között s nem kisebb elismeréssel jegyzendő ide a CSX Corporation neve; ez az országos nagyvállalat mint védnök és jótálló tette lehetővé a Centennial Celebration megrendezését.

Az ünnepséggel egyidejűleg került az amerikai könyvpiacra két nagy Liszt-tanítvány egyazon kötetbe foglalt, oktató s egyben szórakoztató visszaemlékezése mesterükre. Remembering Franz Liszt címmel, Mark Grant bevezető tanulmányával, a New York-i Limelight Co. adta ki Arthur Friedheim és Alexander Siloti memoárjait. Mindkettő itt élte utolsó éveit: Friedheim 1932- ben, Siloti 1945-ben halt meg New Yorkban.

19