Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1986-10-25 / 21. szám
Ahol O volt, Budapest is jelen volt... Utolsó, a Magyar Hírek Kincses Kalendáriumában hamarosan megjelenő írása is Pestről szól; egy legendás pest-budai vendéglősről. Poldi bácsiról, a neves törzsvendégekről, a hírességek versikéit, irka-firkáit őrző vendégkönyv kalandos sorsáról. „Valami különlegeset adok maguknak . . . !” — tette elénk a kéziratot még a nyáron. Türelmetlenül, szinte újdondászi izgalommal várta a megjelenést. Ha törzsasztalához telepedtünk szerkesztőségbeliek, szelíden méltatlankodott: „Hát sohasem kapom azt a korrektúrát.. .” Borítékban volt már a frissen érkezett levonat, indulófélben ért a déli híradás, benne a gyászjelentés: meghalt Kellér Dezső. Több táblásháznyi híve, barátja búcsúzott tőle. Temetése másnapján, egy délelőtti fekete ürügyén üldögéltünk Mándy Ivánnal a Művész presszóban. Pest prózaíró lírikusát nap mint nap láttam a Kellér házaspárral egy asztalnál az újságíró szövetség éttermében. Évtizedek óta voltak baráti ismerősök, mely kapcsolatot Pest, a közös szerelem fűzött meghitté Mándy Kellért idéző szavait abban a hitben próbálom visszaadni, hogy ha vannak a nekrológnak ..műfajai”, bizonyára a beszélgetés áll a legközelebb Pest legzseniálisabb beszélgetőjéhez. * — Sohasem panaszkodott az egészségére. Attól félt csak, hogy a színtér lassan kiürül körülötte, eltűnnek a barátok. Hirtelen ment el. . . ahogy nagyon hirtelen, nagyon természetesen lehetett vele találkozni is. Kibújt, kinőtt a járdából egyszerre csak ott volt. Jött be a presszóba, az étterembe, egyik kezét zsebre dugva, kicsit félrehajtott fejjel és tulajdonkép • pen anélkül, hogy körülnézett volna, pillanatok alatt magába szívta az egész környezetet. Minden egyes pincér érdekelte, a vendég a hátsó sarokban, hogy milyen szalvéta van az asztalon, vagy hogy miért nincs az asztalon . .. — Egy konferanszát valahogy így kezdte: Most az az irány, hog ki kell menni az életbe .. . Ö meg egészségét is a kávéházi füstnek tulajdonította... — A buta jelszavak mindig bosszantották. Kell-e mondanom, hogy a kávéház is az élet? És Dezső. a maga hallatlan kíváncsiságával a kávéházban, a kávéházból is mindent tudott rólunk. Ott állt a függönybe kapaszkodva és azzal a jellegzetes, mindig egyforma hanghordozásával, szinte észrevétlen, elmondta az egész életünket ... — ... és a mosolyával, azzal az örökös, furcsa kelléri mosollyal. — Megértő, kisfiús, csibészes ... — rengeteg jelzőt találtak rá. Egyik rosszabb, mint a másik, de mindegyikben van valami. Volt azonban a tekintetében egy kis szikra is. ami tele volt ingerültséggel, indulattal. Ismert bennünket, előtte nem lehetett nagyképűsködni. A dilettantizmust, a tehetségtelenséget ki nem állhatta. Rettenetesen fel tudott háborodni egy rossz íráson. Eltette őket. nekem is megmutatta egyiket-másikat: Nézd csak meg! Ötször írja le ugyanazt a jelzőt egy oldalon belül! Csináltad te ezt!? Csináltuk mi ezt!? Hát soha! Amin pedig kétségbeesett, az az emberi megaláztatás, a magyarázhatatlan durvaság, a másik ember semmibevevése, a kis, hétköznapi „terortámadásök” körfolyosón, utcán, villamoson, hivatalban. — Egyik méltatója jegyezte meg, hogy ö volt az az ember, aki az ötvenes éhekben is megmondhatta ... — így volt valahogy, mert olybá tűnt, hogy semminek semmi hangsúlyt nem ad. Soha nem játszott poénra. Rezzenéstelen arccal mondott el. . . hát.. . elég vészes dolgokat. A stílus nagyhatalom, és neki volt stílusa. — Sokszor voltak együtt így asztal mellett. Miről, mi mindenről beszélgettek? — Az utóbbi időben egyre gyakrabban arról, hogy mostanában az embereknek mennyire nincs stílusa. Hogy nem tudnak egymással beszélgetni. Sokan még sétálni sem, mert belegyalogolnak egymásba, annyira nem veszik észre a másikat. Az emberek — mondogatta — egyszerűen nem értik, ha azt mondom: tegnap beszélgettem iksszel vagy ipszilonnal. Dolgod volt vele? — kérdezik. — Nem, semmi, csak úgy beszélgettünk. Nem értik, sehogy sem értik ... — dörmögte csöndes indulattal. — Egy alkalommal tanúja voltam, ahogy a könyvesbolt pidtjáról felemelte frissen megjelent kötetét és odamutatta valakinek a róla készült karikatúrát: Hát most nézd meg ezt a rajzot! Ilyen vagyok én? Ez a fül! Es szinte nincs is szemem, úgy huny or gok! — Neki volt öniróniája. Ritka adomány. Egyáltalán a humor ritka kincs. S az övé, ez az izig-vérig pesti humor egészen páratlan volt... — Elköszönő sorok között olvastam: vallotta, hogy a pesti humor a folklór egy fajtája. Ezt vallani kellett? Olyan rendhagyó ez a gondolat? — Igen, m.'rt ezt a várost egy kicsit mindig illett lenézni. Nagyon kevert, nem igazán magyar, nem igazán népi. Hát dehogynem! A Teleki tér népe nem magyar? Nem népi? Persze, hogy kevert! Milyen is lenne? Minden igazi nagyváros népe kevert. A pesti humor? Persze, hogy része folklórunknak! Ha úgy tetszik, Hacsek és Sajó két hegyi pásztor, akik betévedtek egy kávéházba, és ott beszélgetnek. Kellér úgy volt otthonos ebben a hasonlithatatlan folklórban, ahogy otthonos volt a város minden terén, szegletében, a kávéházi márványasztallól a legkopottabb ut^ig. kapualjig. — Különös elképzelni öt Amerikában, ahol két évet töltött. Kiszakítva a pesti környezetből.. . — Ahol ő volt, ott Budapest is jelen volt. Mert nagyon szerette ezt a várost. Bár hallatlanul csöndesen, minden hivalkodás nélkül szerette. Mindent tudott róla, fantasztikusan ismerte. Jobban tudta, hogy ki lakott a Hotel Adriában, mint én, aki ott laktam. Ez a rangtalan szálloda egy nagyon érdekes hely volt, birkózók, kikopott színészek, artisták béreltek itt szobát. Közéjük tartozott egy legendás Krúdy-figura, Bátaszóky Lajos, akit Korda Sándor segített nagyon kedvesen és nagyon tapintatosan. Kellér persze erről is tudott, és nagyon sokat beszél Bátaszékyről . . . Mint ahogy mindnyájan, ő is rengeteg életet látott tönkremenni. Mindenkivel elbeszélgetett, mindenkihez volt egy-két szava. Nem kötelező szava, egy-két kedves szava. Nem is vigasztaló. Azt hiszem utált vigasztalni. Nem alázott meg senkit azzal, hogy vigasztalt volna .. Beszélgetett és ennek gyógyereje volt. A bátyját Andort ismertem meg előbb. Legendásan jó testvérek voltak. Dezső csodálta — és joggal — Andor írásait, különösen Az író a toronyban-t. Neki, azaz Dezsőnek épp oly jó ízlése volt irodalmi dolgokban, mint a bátyjának. Rengeteget olvasott, minden valamirevaló darabot, filmet megnézett. Nem volt ő „naprakész”, egy életre szólt a műveltsége, tájékozottsága. Mint író, egy kicsit alábecsülte magát. Nagyon értékes, nagyszerű jeleneteket olvastam tőle. Például a Nyugdíjasokat. Arról ír ebben, hogyan állnak végképp magára maradt társuk mellé egy presszóbeli nyugdíjas társaság tagjai. Nehezen megkerülhető egy ilyen témánál az érzelgősség, ő elkerülte, mi több, remekművet alkotott. Mindig nyaggattam egy regényért; hogy írja meg ezt az egész konferálósdit, a Színházi Életnél töltött éveit, az általa vezetett interjúrovat körüli tülekedést, a belső harcokat, az egész társasági-társadalmi légkört, ami mindezt körülvette. Egy ilyen regényt csak ő tudott volna megírni. És nem csak emlékezetből: minden napját följegyezte, noteszei a húszas évek elejéig érnek vissza. — Idézik egy mondását, miszerint csak a függöny előtt konferanszié a konferanszié, függöny nélkül lehet műsorközlő, még korszerűbben szóvivő, de konferanszié semmiképpen. Az ő függönye nyilván nem puszta színpadi kellék . .. — A társa volt. .. Ügy fogta meg, ahogyan egy vállat fog meg az ember. Azt hiszem, a függöny nagyon örült, egy ilyen baráti és otthonos mozdulatnak. És a függöny azt is jelentette: nem a színpaddal van egy térben, hanem a közönséggel. Nem volt köztük választóvonal. Beszélgetett vegünk; generációkkal, korhatár nélkül, mindannyiunkkal. .. BALÁZS ISTVÁN 20
