Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1986-10-25 / 21. szám
Nagyfa. Az utóbbi évtizedben fogalommá vált ennek a Csongrád megyei helységnek a neve. Egy olyan fogalommá, amely nem kis borzongással tölti el azokat, akik örömükben, bánatukban gyakran néznek a pohár fenekére. Itt működik ugyanis - immár tizenegyedik esztendeje - hazánk egyetlen munkaterápiás alkoholelvonó intézete, amelyet az Igazságügyi Minisztérium tart fenn. — Jelenleg nincs telt ház — mondja dr. Raska László igazgató főorvos —, alig 80 százalékos a kihasználtság. Nem mintha csökkenőben volna hazánkban az alkoholisták száma. Csakhogy hozzánk azok kerülnek, akiket — valamilyen oknál fogva — bírósági határozattal kényszer elvonókúrára ítéltek. A beutaltak az első hónapokban kapják a tényleges kezelést, majd dolgozni kezdenek. Harmincféle munkalehetőséget tudunk kínálni. Jótékony hatást érünk él a rendszeres, napi 8,5 órás munkával, a különböző szabadidős tevékenységekekkel és a csoportterápiával. Aki nem végezte el a nyolc általánost, az megteheti nálunk, akinek nincs szakmája, az tanulhat. — Kik a beutaltak? — Azok a súlyos alkoholisták, akik önkéntes elvonókúrának nem hajlandók alávetni magukat vagy akiknél a korábbi elvonókúrák nem hoztak eredményt, és alkoholista életmódjukból eredő magatartásukkal veszélyeztették környezetüket. Túlnyomó többségük — 90—92 százalékuk — férfi. Zömükben, 86 százalékban, fizikai dolgozók; érdekes módon főként az iparban és a városokban foglalkoztatottak. A szellemi dolgozók 3 százalékot tesznek ki, a többiek háztartásbeliek vagy nyugdíjasok. Ugyanolyan, 2 és fél százalékos arányban varrnak az analfabéták, mint az egyetemet, illetve főiskolát végzettek. Fehér köpenyt kapok, és kedvemre járkálhatok, szemlélődhetek az intézetben. Ilyenkor délelőtt a kórházi részlegben orvosok és pszichológusok, szociális gondozók, nevelők, egyéni és kiscsoportos foglalkozásokat tartanak. Ezt nem szívesen zavarnám meg, inkább önkéntes jelentkezőket keresek, egy kis beszélgetésre. H. Irén 45 éves, törékeny aszszony, érettségizett könyvelő. Frizurája, ruházata kifogástalan, mégis, többet mutat koránál. Nem a szarkalábak teszik korosabbá, hanem fáradt tekintete. — 1982 óta vagyok nyilvántartott alkoholista. Azóta, hogy magamtól jelentkeztem elvonókúrára. De nem segített rajtam, és ezért jutottam ide. Tudja, régen én soha nem ittam. Még társaságban sem tudtak rám tukmálni semmiféle szeszes italt. öt éve, amikor magamra maradtam, támasz és társ nélkül, akkor kezdtem az itallal barátkozni. Akkor, amikor a férjem elhagyott, 22 évi házasság után! Pedig de szépen éltünk! A válás előtti hónapokban — mit tagadjam — borzasztóan sokat veszekedtünk, de az csak a nő miatt volt. Három gyerekét szültem. A két nagy lány már nem lakott otthon, amikor ez a tragédia történt. Budapesten tanultak a főiskolán. A kicsinek, a 8 éves Zsoltinak azonban szüksége lett volna apára. És nekem is a férjemre, egy férfira. Éreztem, többé nem találok magamnak társat. Szerencsétlen és iszonyú magányos voltam. Magam zártam be magamat, mert egyébként minden ismerősünk engem sajnált. Megvetették azt a nőt, aki elvette a férjemet. Sutyiban csak ekkor kezdtem söröket vásárolni. Naponta 1-2 üveggel. Nagyon jó hatással volt rám. Ha ittam, rögtön elaludtam, nem kellett gondolkodni. Aztán a két üvegből négy lett, öt, majd hat. Olykor bevettem altatót is, és ilyenkor valósággal bezuhantam az ágyba. Talán mondanom sem kell, takarításra, főzésre, mosogatásra nem futotta az energiámból. Ha néha megpróbáltam valami ételt összeütni, az is balul ütött ki, kifutott vagy odaégett. Nem előltettem a dolgot. A gyereknek adtam esténként pár forintot valami vacsorafélére, meg mozira, örültem, ha nincs otthon, ha békén hagy, nem zaklat. A munkahelyemen ekkoriban még senki nem sejtett semmit, egy napot sem mulasztottam. Reggelre mindig jól kialudtam magam, bent az irodában pedig véletlenül sem ittam, bármennyire kívántam. Egy reggel azonban nem bírtam felkelni, otthon maradtam, az idegeimmel betegállományba vett a körzeti orvos. Ettől kezdve nem mentem emberek közé, csak a boltba szaladtam ki sörért, pálinkáért. Ügy látszik, ez túl sok volt a szervezetemnek. Rendszeresen rosszul lettem, enni egy falatot sem bírtam, az italtól meg gyakran hánytam. Csont-bőrre lefogytam. Hosszsas viaskodás után határoztam el, lesz, ami lesz, jelentkezem elvonókúrára. A kórházi kúrák nekem nem használtak. Az egészből csak azt éreztem, milyen megalázó tortúrán kell keresztülmennem. Meg azt, hogy egy senki, egy féreg vagyok, és az emberek megvetnek. Alig vártam, hogy kikerüljek a kórházból, újra italhoz jussak, és megint ne tudjak tisztán gondolkodni. Azért valamire mégis csak jó volt az az első kúra. Újra tudtam dolgozni, és esténként megint elég volt a két üveg sör. Pálinkát csak akkor kezdtem inni, amikor Zsolti, aki állami gondozásba került, öngyilkosságot kísérelt meg az intézetben. Felvágta az ereit. Már a tizennyolcadik hónapja vagyok itt. Ezalatt sok mindenre rájöttem. Arra is, hogy hiába menekülök a gondolataim, a lelkiismeret-furdalásom elől. Talán jobb, ha az ember újra és újra átgondolja azt, ami bántja, még akkor is, ha az kínnal, keserves gyötrelemmel jár. Itt azzal biztat a pszichológus, hogy ha eddig kibírtam — a szabadság alatt sem ittam —, akkor sikerülni fog végleg lemondanom az ivásról. A gyámhatóságon odahaza megígérték, ha kigyógyulok, visszakapom a kisfiámat, megszüntetik az állami gondozást. Tizenhárom éves lesz, amikor szabadulok. Talán még nem késő . . . Állítólag a munkahelyemen is várnak ... Jaj, istenem ..., csak legyen elég erőm! A 48 éves K. Lászlót mindenki Laci bácsinak szólítja, még a nálánál jóval idősebbek is. Hatalmas, testes ember, aki nem ijed meg a saját árnyékától. — Az a bajom nekem, hogy hirtelen haragú vagyok, nem pedig más. Az ital az nem számít, nem azért kerültem én ide. Mert ha történetesen nem kap el az idegesség és az asszonyt nem hagyom helybe, akkor a kutya sem veszi észre rajtam, hogy ittam. Pedig sohasem az ital beszél belőlem, amikor ellátom a feleségem baját. Egyszer hét hónap börtönbüntetést szabtak ki rám emiatt, pedig azt a verést is megérdemelte. Most legutóbb peéig attól öntötte el az agyamat a vér, hogy egymás után háromszor tálalt nekem bablevest. Bableves hétfőn, kedden. Bableves szerdán . . . Hát hogyne gurultam volna méregbe! De először nem is bántottam az asszonyt, csak lesöpörtem az asztalról a tányért, leves es tői, babostúl. Elkezdett hepciáskodni, és erre kapta azt a bizonyos pofont. Arról én kérem nem tehetek, hogy akkora erő szorult belém és a pofon után kórházba kellett vitetni az asszonyt. El vannak tévedve itt az urak, akik le akarnak beszélni a napi boradagomról. Bort ittam világéletemben, pálinkát csak reggel egy keveset. A bor egészséges ital. öt liter után én kérem még vidáman kaszálok. Nézze csak a kezem, mégsincs azon, nem is volt soha, egyetlen vágás sem. Meg is becsülték és meg is fizették mindig a munkám. Munkahelyem ugyan nincs, de minek az, ha úgyis hívnak állandóan hol ide, hol oda. Sok háznál van szükség dolgos munkásra. A nyomomba sem jön senki, amikor én diktálom az ütemet. Közben iszogatom, persze, de megy is a munka mint a karikacsapás. Most azért jól megjártam, hogy Nagyfára hozattak. Van itt kérem nélkülem is elég részeges, minek kellek én ide. Csak a családom issza meg a levét. A négy lányom talán szégyenkezik miattam, az asszony meg kevesebb pénzt kap utánam, mintha otthon lennék. Mert amúgy jó családapa vagyok. Ha látná, hogy szeret a legkisebb, r— a 12 éves lány. Messziről ugrik a \ nyakamba. Az aprópénzem min-EGYSZER ITTAM ROSSZ BORT 11
